Csak a boríték

Ül a beszélgetős műsor stúdiójában. Ő az egyik vendég. Megsaccolni sem tudom a korát. Szelíd szeme nevet, a szája pedig egyfolytában mosolyog. Amikor közelről veszi a kamera, látszik rajta, hogy nehezére esik nyelni. Nekem meg eleinte ránézni. Ha az utcán találkoznék vele véletlenül, először biztosan megrettennék, aztán sürgősen meg kellene csodálnom a járdán egy érdekes formájú kavicsot vagy esetleg pont akkor kellene rákukkantanom a karórámra. Rögvest el is szégyellem magamat, bár azt hiszem a reakcióm teljesen emberi. Ösztönösen a szép dolgokat, a harmóniát keressük a szemünkkel is, s megriaszt, ha annak hiányával ilyen fokon találkozunk. De mégsem váltok csatornát, mert valami pontosabban valaki nem ereszt. Az első percben még menekülni akartam és a könnyebb utat választani. De most már maradok, mert kíváncsi lettem a történetére. Nem borzongani szeretnék én, csak olyan jó lenne megfejteni vagy legalább megérteni ezt a kétlábon járó mosolyt. Mert ha valakinek, hát neki aztán tényleg meg lenne minden oka rá, hogy fasírtban legyen az egész világgal.

Amikor a történetmesélésbe kezd, olyan szenvtelenül és egyszerűen teszi, mintha egy teljesen átlagos, hétköznapi sztoriról lenne szó. Hamarosan megtudom, hogy 24 éves volt, amikor a sors megpróbálkozott vele, hogy egy pillanat leforgása alatt tragédiába fordítsa élete forgatókönyvét. Munkahelyi baleset következtében a szerelmével összeházasodni készülő, sármos fiatalember végtelennek tűnő hosszú hónapokra a kórház égési osztályának a betege lett. Testfelületének 92 százalékán szenvedett nagyon súlyos égési sérüléseket. Amikor bevitték a mentők, az orvosok nem sok esélyt láttak az életbenmaradására. Az tűnt az egyetlen reménysugárnak, amit a családjától hallottak: "Ce garçon est un véritable battant. Il n'abandonnera pas." Azaz: Ez a fiú vérbeli küzdő. Nem fogja feladni. Ő pedig egy pillanatig sem cáfolt rá erre. Élni akart mindenáron. Még így is. A tűz által megrabolva, de élni.

Rövidesen meg is fogalmazza a hitetlenkedő műsorvezetőnek s persze mindannyiunknak, hogy számára ez így volt természetes. Az csak a "boríték" volt, (hozzáteszem nem akármilyen boríték!) amiben a lángok helyrehozhatatlan kárt tettek, a lényeg, hogy ami belül van, a "levél" az sértetlen maradt. Ezt az erőt, ezt az óriási hitet kellett, hogy megérezze a menyasszonya is, aki miután felkínálta neki a másként döntés lehetőségét, feleségül ment hozzá pedig tudta, hogy az egykori bájos arc már csak fényképekről mosolyoghat vissza rá.

Mindez immár 8 éve történt. Azóta túl vannak számos operáción és két angyalarcú szöszke kisleányt nevelnek nagy szeretetben. Sébastien nem él remeteéletet. Rendszeresen jár az emberek közé és nem neheztel rájuk, még ha legelőször iszonyodva fordítják is el a tekintetüket róla. Megérti őket, de teljes szívéből hisz benne és mindent megtesz érte, hogy mosolyán, csillogó tekintetén és tiszta, őszinte szavain keresztül a sértetlen és nemes belső énjét is megmutathassa nekik. Azt kívánom, hogy minél többször kapja meg a lehetőséget rá. Pedig tudom, hogy a külcsín és a "csomagolás" túlzott fontosságától megszédült világunkban nincs könnyű dolga. Lásd az én első, szinte reflexszerű reakciómat. De akiben ekkora belső tűz ég, annak akár még ez is sikerülhet. Sőt talán még az is, hogy erőt adjon azoknak, akik vele ellentétben az élet nagyszínpadán kapott kisebb-nagyobb pofonoktól sírig tartó, súlyos lelki sérüléseket szenvednek.

Örülök, hogy az előbb mégsem nyúltam a távirányító után. Hogy láthattam és hallhattam. Ahogy mesélt. Magáról. Magukról. Életről. KO utáni talpraállásról. Önmagába vetett hitről. Egymás iránti szeretetről és bizalomról. És én most ezzel a bejegyzéssel szeretném jelképesen megköszönni neki azt, amit kaptam tőle. Nem is keveset. Kimondatlanul, de egész lényével próbált emlékeztetni arra, amire a Róka tanította a Kis Herceget. Hogy jól csak a szívével....

Női szakasz

Kettesben mentünk moziba. Anya és leánya. Egy anya-lánya filmre. Mi másra? A LOL-nak az adott pikantériát, hogy a 16 éves lányát imádó, tőle rendszeresen kiakadó és érte egyszer okkal, máskor ok nélkül aggódó édesanyát a három évtizede a Házibulival berobbanó Sophie Marceau alakította. Nem tudom és nem is akarom véka alá rejteni, hogy mennyire kedvelem ezt a színésznőt. Szeretem a ráncfelvállaló természetességét, a szinte védjegyes női báját, a letisztult és allűröktől mentes eszköztárát, a hitelességét. 

De ezt a bejegyzést most mégsem neki vagy a filmnek szentelem. Már csak azért sem, mert szerintem nem durrant akkorát, mint anno a Házibuli, meg aztán ki tudja felkerül-e valaha is a hazai mozik programjára. Helyette inkább arról szólnék, amit kiprovokált belőlem. Azt, hogy ezt a szerelmetesen konfliktusos viszonyt szemlélve akaratlanul is eltöprengtem azon, hogy milyen a kapcsolatom a lányommal, aki egy  12 éves és 9 hónapos nőci palánta.

Ha hasonlattal kéne éljek, leginkább egy hajóhintával tudnám leírni azt, ami közöttünk van. Csak ez a miénk gyakran kiakad a fenti tartományban, hogy aztán -nehogy már elkényelmesedjünk- néha-néha  alá is szálljon. Amikor fent repülünk az maga a csoda. Olyankor egy kicsit már  a barátnőm, a cinkosom. Hálás vagyok érte, hogy őszintén megbeszél velem sok mindent. Nyilván meg is tart magának dolgokat, de ez is rendjén van. Nem akarok minden titkáról tudni. De örülök neki, ha érdemesnek tart rá és beavat, hogy például kinek tetszik az osztályban. Talán egyszer majd azt is megtudom, hogy neki ki tetszik. Csodálom a nyitottságáért, a talpraesettségéért. Elvarázsol és büszkeséggel tölt el a bontakozó nőiessége. A könnyedség ahogyan ruhát választ magának és amivel viseli. Nem gondolkodtam még el rajta, de lehet, hogy az ő szárbaszökkenését is látva  élem meg könnyebben a saját hervadásomat? 

A hajóhintánk mélyrepülésekor meg egyenesen összezuhanok. Ilyenkor úgy érzem, hogy  egy idegennel van dolgom, aki megrémít azzal, ahogyan páncélt növeszt, amiről aztán lepattan minden észérv. Ő meg gondolom nem lát mást, csak egy sárkányt, aki külsőre ugyan az anyjára hajaz, ám meggyőzhetetlenül és igencsak emelt hangon hajtja a magáét. Pláne, ha még azt is tudnád, hogy milyen "komoly" dolgokon borul ki a bili! Legutóbb például attól paprikásodott föl a hangulat, hogy vajon zuhogó esőben és alig öt fokban  az all stars vászoncipő-e a legmegfelelőbb viselet. Én próbára tettem a hangszálaimat, ő pedig az immunrendszerét, mert nem lehetett eltántorítani az ötletétől. Amikor  érte mentem a suliba, már dideregve várt a kerítésnél és csak ennyit mondott: igazad volt, mama. Nem éreztem elégtételt, sőt! Nagyon vigyáztam, hogy ott helyben el ne bőgjem magamat, mert annyira megsajnáltam és nem láttam benne mást, csak a kismadaramat, aki a szárnyait szeretné néha kipróbálni. Döntést hozni és akár meginni a levét, ha úgy adódik. Persze egy édesanya meg inkább szeretné megspórolni a gyerekének a "léivást". Lehetetlen vállalkozás?

Még sokat kell tanulnom. Meg kell tanulnom néha már elengedni a kezét. Nem pedig mindig kényszeresen ott topogni a nyomában,  mint amikor még járni tanult és képes volt egy hajszálnyira tőlem úgy elvágódni, mint a liszteszsák. Azok a kiadós puklik a homlokán már régen begyógyultak, és egy náthától sem dől össze a világ. Félre ne érts, nem akarom magára hagyni ennyi idősen a kis-nagylányság határmezsgyéjén. Csak egy kicsit a háttérbe húzódni, onnan szemlélni és nem rögtön mindenbe beleszólni, még ha az olykor-olykor rettenetesen nehéz is. Olyan jó lenne, ha ezt sikerülne úgy tenni, hogy egy pillanatig se legyen kétsége afelől, hogy mindig mindenben számíthat rám, hogy történhet bármi, az én vállam mindig ott lesz, hogy ráhajthassa a fejét. Éppen mint a moziban.

APRÓCSKA GYÖNGYSZEM AZ ATLANTI PARTON

Szeretnélek megismertetni egy hellyel. Itt töltöttem február utolsó hetét a gyerekekkel. Nem volt szó sem igazolt, sem igazolatlan hiányzásról az iskolából, ugyanis az intézmény síszünetelt. Mi nem. Helyette lenyúltam hitves GPS-sel felszerelt szekerét és a lovak közé csapva - egy tankolást leszámítva - meg sem álltunk az Óceán partján fekvő breton kisvárosig. Le Croisic-nak hívják. Azért mutatom be, hogy ha egyszer eljutnál a közelébe, ki ne hagyd. De ha a látogatás mégsem jönne össze, tekintsd úgy ezt a bejegyzésemet, mint virtuális idegenvezetést. És nehogy rosszul érezd magadat attól, hogy még sose hallottál róla, mert én is így voltam vele egészen addig, amíg életem párjának nem választottam valakit, akinek ott él a családja. Tulajdonképpen nászajándékba kaptam a lehetőséget, hogy ideszokjak. Élek is vele rendszeresen.

Nem árulok zsákbamacskát, ezért rögtön elmondom, hogy a nyári vakáció idején érkező jobban teszi, ha nem a tengerparton való heverészést és a fürdőzést állítja programjának középpontjába. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy fürdővendégként azok érzik majd úgy, hogy az ígéret földjére érkeztek, akik rozmár felmenőkkel rendelkezvén megcsömörlöttek a kontinentális, gatyaülepszaggató kánikulától és frissebb fuvallatokra vágynak. A jó időt nem lehet garantálni, és szebb napokon is csak 25 fok köré kúszik a hőmérő higanyszála. Az pedig már valóságos ünnepszámba megy, ha a vízé eléri a 20 fokot. Ettől eltekintve a tengerpart mesésen gyönyörű, a várostól kiindulva a félszigeten váltakoznak a homokos, dűnés, lankás partszakaszok és a sziklás öblök. Autóba ülve, biciklire pattanva, vagy akár gyalogosan sétálva is lélegzetelállítóan szép élményben lehet részünk. Apálykor nagyon sokan szerelkeznek fel vödrökkel és indulnak kagyló és rákgyűjtő portyára, hogy pénztárcakimélő módon szerezzék be az ebédre vagy a vacsorára valót. Aki nem rajong eme tengeri herkentyűkért, a szép kagylóhéjakból gyűjtögethet magának.

A tengeri levegő étvágyat csinál, és ha megéhezvén helyi specialitásokra vágynánk, a legjobban tesszük, ha egy crepêrie-be, vagyis palacsintázóba térünk be. A mi kedvencünk a régi városházával szemközt található és Duc d'Aiguillon-ról nevezték el. A menüsor galette-ből (hajdinalisztből készült sós palacsintából), crêpe-ből, (ami édes palacsintát jelent) áll. A nagyétkűek még mindezt fagylaltkehellyel is megkoronázhatják. Az ételek mellé nagykorúaknak habzó almabor vagyis cidre dukál, amit fületlen tálkából kortyolgathatunk.

A kiadós ebéd után városi sétával folytathatjuk. A klausztrofóbiásoknak nagy kihívás ígérkezik, mert turistaszezonban egymás sarkát tiporják itt a népek. Ennek ellenére mindenkit rábeszélnék arra, hogy araszoljon végig a kikötői parton, ahol legelébb is, a régi halpiac felújítottt épületében, helyi képzőművészek kiállítását nézegethetjük meg. Ezután célszerű a kis butikok mentén elballagni a kb. 200 m-re fekvő Place Dinan-ig, amelyet a breton építőművészet remek példáiként számontartott többévszázados, színes ablaktáblás és kőkapufélfás házak öveznek. Csütörtökönként itt van a nagypiac és kéthetenként vasárnap a bolhapiac, ahol a sok lim-lom mellett szép régiségekre is bukkanhat a gyűjtőszellemmel és vággyal megáldott turista. Innen toronyiránt elindulva 5 perc alatt a XVI. századi templomhoz érünk. Órájához mindig bátran igazíthajuk a sajátunkat. Egyébként minden egész órakor harangütéssel is jelzi az időt azoknak, akik nem láthatják. Az épület a szomszédvár, Batz sur Mer templomának mintájára készült, a rossznyelvek szerint egyszerűen lekopírozták. Való igaz, hogy a félszigethez autón közeledve, mintegy 10 km-es távolból az első pillanatban tényleg elbizonytalanodik az ember, hogy melyiket is látja. Ettől függetlenül megnézésre mindenképpen érdemes, és a gyönyörű üvegablakok mellett kuriózum még benne az oltár fölött függő, fából készült hajó, amely a város tengerhez való kötődésére utal.

A templom után célszerű útbaejteni az Estacade-ot, ami nem más, mint egy furcsa ötvözet a moló és a ponton között, és ahol a kisebb hajók szoktak kikötni. Itt adódik lehetőségünk arra is, hogy vezetett horgásztúrára induljunk. Persze csak az, akinek bírja a gyomra a hullámok fölötti zötykölődést. Nálunk kizárólag a fiúk vannak erre hitelesítve. Aki nem rendelkezik saját pecabottal, a hajón bérelhet magának. A tulajdonos kedves, szolgálatkész és mindig tuti helyekre kormányozza az alkalmi horgászokat. Amúgy családtag: ő a sógorom...

Ha gyerekekkel járunk Le Croisic-ban, ideális célpontnak ígérkezik - főleg esős napokon - az Océarium felkeresése. Ebben az óriási akváriumban megtekinthetőek az óceán flórájának és faunájának jeles képviselői. Színpompás díszhalak, kagylók, rákok, korallok és Ausztráliából idehozatott cápák is. Garantált a többórányi felhőtlen szórakozás. Az Océariumtól pár száz méterre egy csiganeveldét is megnézhet az, akinek erre támad gusztusa. Megjegyzem, hogy mi még nem tettük be a lábunkat e műintézménybe, hiszen otthon a kertben ingyen "gyönyörködhetünk" bennük. Én amúgy is biztosan irtó szándékkal közelednék feléjük. Tavaly szétlegelték az összes petúniámat. Persze nyilván más szemmel nézegeti a csigucit az, aki fokhagymásan álmodja a puhatestűt a tányérja közepére és a látogatás végén zacskóban viszi haza, mint főznivalót.

A középkorban a várost és a környező településeket, nevezetesen a 15 km-re eső és várfallal körülvett, történelmi központtal rendelkező Guérande-ot is a tengeri só tette gazdaggá. Marais salant-nak hívják azt a két város között elterülő, szárazon leginkább a Hortobágy szikeseire emlékeztető helyet, ahová a tenger vizét sekélyen bevezetik és ahol aztán a nap párologtató hatásának köszönhetően végül fogatlan gereblyére hasonlító eszközzel kupacba gyűjtik a fehér "aranyat". A "sóföldek" mentén most is a kétkezi termelőtől (paludier) vásárolhatjuk meg zacskókba csomagolva nemcsak a nagyszemcséjű durva tengeri sót, hanem azt a finom aprószemcséset is, amit nagyon kifejezően "fleur de sel"-nek, azaz a só virágának hívnak. Persze a mai paludier-k már csak hobbiként és turistacsalogatóként űzik a tevékenységet, hiszen manapság csak ebből megélni, egyszerűen lehetetlen.

Mielőtt végleg búcsút vennénk Croisic-tól, mindenképpen térjünk be két üzletbe. Egyik sem szuvenírbolt. Azoktól itt is kiráz a hideg. Ez az én két boltom helyi specalitásokat árul. A Belle-Iloise tengeri halakból készült kenőkéket, melyeket apró konzervdobozkákból rendeznek szemetgyönyörködtető kompozíciókba. Némelyeket ajándékcsomagba, másokat kiskosárkákba. Ha valaki biztosra akar menni, mindig van kóstoló, így ki lehet választani mi ízlik a legjobban. Senkit nem akarok befolyásolni, de az én kedvencem a zöldcitromos-makrélás és a whisky-s szardíniás. Hmm. A másik bolt a Trinitaine. Itt vásárolhatsz - a teljesség igénye nélkül - mindenféle apró vajassüteményeket gyönyörűséges pléhdobozokban vagy szimplán zacskóban, sós karamell bonbonokat (bizarul hangzik, de nagyon finom), cidre-et a hozzávaló kerámia tálkával, parányi recepteskönyvet, amiből aztán otthonodban készítheted el a galette-eket és crêpe-eket szeretteid és a magad gyönyörűségére.

Le Croisic-ból elmenni nehéz. Alig lehet megállni utasként, hogy távolodva az ember ne forogjon minduntalan hátra megkeresni szemével a környezetéből kimagasló templomtornyot. A romantikusabbak kis kerülőt téve, a sziklás partszakaszt, a côte sauvage-t útba ejtve búcsúzhatnak el a végtelen víztől és a szilaj tengeri széltől, aki versenyre kelve a négyüteművel még jó darabon szegődik kísérőül.

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET(ek)

A kíváncsiság ültetett le a képernyő elé vasárnap este. A francia tévé tűzte műsorára a Jane Austen remekművéből 2005-ben készült mozifilmet. A premierjekor még annyira el voltam telve a BBC 6 részes tévésorozatától, hogy semmi pénzért be nem ültem volna rá. De ha  most "per gratis" iderakják elém, akkor miért ne? Legalább tudjam, hogy miről alkottam summás véleményt, mielőtt még egyáltalán belekukkantottam volna. Mondanom sem kell, hogy még el sem kezdődött, de  én stílusosan már tele voltam előítéletekkel.  Létezhet egyáltalán Mr Darcy Collin Firth után? Megkedvelhetem itt is a főszereplőket? Hogyan lehet ezt a történetet másfélórába sűríteni úgy, hogy ne érezzük összecsapottnak? Lesznek-e majd itt is kedvenc jeleneteim? A brit konkurrensnél egyébként a Pemberley-beli látogatás volt a szívem csücske.  Nos, nagyjából ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor elkezdett peregni  a film.

Már az első percekben az volt az érzésem, hogy különös szemüvegen keresztül látok mindent és egymásra vetítem a két alkotást. Kicsit olyan volt ez, mint amikor síversenyeken összejátsszák a két legjobb futását. Véletlenül pont aznap volt egy ilyen élményem a Val D'Isère-i alpesi vb utolsó versenyszámánál. Na de vissza a film(ek)hez.

Ahogy haladt előre a történet úgy nőtt bennem a várakozás, hogy na majd most. Most majd felfedezek  valami eredetit. Próbálkozások persze voltak. A rendező, mintha érthetően és tudatosan igyekezte volna elkerülni az elkerülhetetlent, mármint az összehasonlítást. Kihasználta a technika adta lehetőségeket és csodálatos tájképekkel is gazdagította a látnivalókat. Ezenkívül  más, meglepő helyszínt keresett néhány jelenetnek. Így mosta el például Mr Darcy első szerelmi vallomását a zuhogó eső. Szó szerint, mert azon kaptam magamat, hogy már nem is a párbeszédre figyelek, henem az foglalkoztat, hogy sikerült-e megúszniuk a színészeknek a kísérletet egy szimpla náthával. A Pemberley látogatás számomra maga volt a csalódás. A klasszicista enteriőrnek köszönhetően a kastélyban erős kriptahangulat uralkodott. A szoborgyűjtemény pedig még rakott is rá néhány lapáttal. Mr Darcy márványba álmodott mása természetszerűleg képtelen volt melegséget árasztani és inkább a történelemkönyvek antik hőseit idézte. Nekem rögvest Julius Ceasar mellszobra ugrott be  a gimnázium első osztályából, akire anno galád módon cerkával körszakállt és szemüveget rajzoltam, majd így írtam alá: a prof. Ezért aztán nem csoda, ha hiányérzetem belekarolva nosztalgikus hangulatomba elő is hívta a tévéváltozatbeli festményt, amely a házvezetőnő elbeszélésével egybecsengve  megsejteti Lizzy-vel a büszke főnemes valódi, szeretetreméltó énjét és felkelti benne a vágyat, hogy majd egyszer ennek a helynek az úrnője legyen.

A főszereplőválasztással sem tudtam megbékülni. Lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba és hiányzott belőlem a kellő akarat, de nem bírtam Keira Knightley-ban észrevenni Elizabeth Bennett-et. Nem láttam benne mást, mint egy durcás és jobbára búval bélelt, ritkábban kedvesen mosolygó fiatal lányt. Hiányzott a durci mögül az a huncútul  élénk, évődő tekintet és az életkedv, ami Jennifer Ehle alakítását annyire hitelessé tette.  Knightley-t az alkata is hátráltathatta abban, hogy életre keltsen egy 18. század végén élő fiatal nőt. Már csak azért is, mert a zörgő csontok helyett akkortájt a teltebb idomok voltak divatban. Mily boldog idők! A Mr Darcy bőrébe bújó színészt nagyon jelentéktelennek éreztem. Olyan letargikus arckifejezéssel csinálta végig, hogy még csak az az illúzióm sem lehetett meg, hogy  az unalmas felszín alatt egy vulkán fortyog, és bármelyik pillanatban kitörhet.

Csalódottan ültem végig boldog egymásratalálásukat is, és a tévéváltozatnál gyorsabban kikerekedő happy end nem kárpótolt az akkori lágyan hömpölygő történetszövés elvesztéséért. Ekkor még nem sejtettem, hogy majd az utolsó percekben kapom meg a jutalmamat azért, hogy egyáltalán végignéztem a filmet. Mégis lett  kedvenc jelenetem, amely szerintem ebben a verzióban a csúcspontot jelenti. Ezzel is ér véget a film. Donald Sutherlandnek emelek kalapot érte. Ez az öregedő színészóriás a cinikus és a nőuralom elől a könyveihez menekülő karakterből olyan szívet-lelket melengetően és annyi szeretettel varázsolta elő a kedvenc lánya boldogságáért őszintén aggódó édesapát, hogy sikerült vele felkavarni és meghatni.

Végezetül nem szeretnék arra vetemedni, hogy ajánlgassak egy filmet, amin majdnem végig fanyalogtam, de a végén mégis meghatódtam. Én nem bántam meg, hogy végigültem, de  egyáltalán nem biztos, hogy mindenki így járna vele. A BBC filmje számomra ezután is a Nr 1, ha a Büszkeség és Balítéletről van szó, és remélem, hogy még sokszor lesz módom megnézni, de nem fogok csodálkozni, ha Mr Bennett jeleneteinél majd szememre csúszik az a különös szemüveg.

TANGÓ

Ez a történet egyszerűen megíratta magát velem. Úgy kezdődött, hogy a múlt pénteken minden különösebb ok nélkül Piazzolát raktam fel a hallgatnivalók közé. Csapdának bizonyult, mert aztán folyton rákattintgattam a Libertango-ra. Aztán másnap délelőtt főzőcskézés közben Lengyel Nagy Anna rádiós műsorába csöppentem, amelyben az argentin tangóról mesélt. Miközben gépiesen kavartam a lábasban rotyogót,  egyre többet időztem egy képzeletbeli buenos aires-i tangóklubban. Rögtön hozzáteszem, hogy a valóságban soha ki nem tettem a lábamat a vén kontinensről, nem tudok spanyolul és egyszer sem tangóztam. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor már álmomban is a történetet szövögettem. Ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nem kapálózom tovább,  inkább leírom. Tessék, ez a mese kerekedett belőle.

"Mi a csudát keresel Te itt?"  Ezt a kérdést magamhoz intézem miközben bizonytalan léptekkel ereszkedem lefelé a lépcsőkön az alagsorban lévő tangóklubba. Taxival és egyedül érkeztem, mert barátnőm Kata és argentin férje Miguel, a házigazdáim, az utolsó pillanatban mondták le a tervezett programot. Jólmenő reklámcégük van, de ma este  ázsiai üzletfeleik a krízisre hivatkozva, sürgős video-konferenciát hívtak össze. Én viszont holnap hazautazom. Tehát vagy egyedül jövök, vagy sehogy. Az egyedülre szavaztam és most itt billegek magassarkú cipőmben puccosan  és tagadhatatlanul berezelve. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el mire leérek. Mély levegőt veszek és lesz ami lesz, benyitok. Félhomály, érzéki harmónika zene és összesimuló párok. Földbegyökerezett lábbal, kisebb pánikhangulatban állok az ajtóban. Úgy tűnik, mintha valaki felém sietne. Egy őszes halántékú, talán az ötvenes éveiben járó, magas, vékony férfi közeledik. Ideér és bemutatkozik.  Ő Santiago a tulajdonos. Házigazdáim a barátai és ideszóltak az érdekemben, hogy viseljen gondot a magányos magyar senorára. Istenem, milyen jól ismernek! Tudják, hogy a belevalósággal csak a velemszületett félénkségemet próbálom leplezni. Ezegyszer nagyon hálás vagyok a figyelmességükért. "Kérem hölgyem, jöjjön velem, szeretném meghívni egy italra." - mondja Santiago mosolyogva és olyan tekintettel néz rám, hogy az az érzésem akár a  világ végére is követni tudnám. Pedig nincs  két perce, hogy ismerem.

A terem bal végébe vezet, ahol egy aprócska bár is található székekkel. Santiago úgy ültet le, hogy közben a táncolókat is láthassam. Majd eltűnik és hamarosan két koktélpohárral a kezében jelenik meg újra. Az egyiket nekem nyújtja. Amikor azt firtatom hogy mi lötyög benne, titokzatosan és az elmaradhatalan mosollyal a szája szegletében csak ennyit felel: "Ez legyen az én titkom, mert csak így lehetek biztos abban, hogyha legközelebb ilyenre vágyik, hozzám fog eljönni érte." Magamban jót nevetek: "Aha, mi az nekem, csak egy óceánt kell átrepülnöm hozzá!"  Belekóstolok az opálosan zöld italba. Finoman csiklandozza a nyelvemet. Egyszerre édeskés és kissé fanyar. Az utóíze pedig egy csipetnyit kesernyés. 

Beszélgetni kezdünk. Hamarosan megtudom, hogy lovagias kísérőm annak idején (van annak már  vagy harminc éve) az apai nyomásnak engedve jogásznak készült. Látva hüledező arcomat gyorsan hozzáteszi: "Sosem lettem ügyvéd. Utolsóéves voltam az egyetemen, amikor vénkisasszony Juanita nénikém meghalt és mindenét rámhagyta. Az örökségből nyitottam ezt a klubot és vált addigi szenvedélyem a  tangó, az életemmé."

"Aztán  fokozatosan részese lettem az idejárók életének. Nézze csak  azt az idős házaspárt!"  És egy szikár, egyenes derekú hatvanas öregúrra mutat, aki  gyengéden és féltőn öleli át gömbölyded, vidám tekintetű hitvesét. Felénk integetnek. "Ők Rosa és Pablo.  A kezdedektől fogva járnak ide. Itt ismerkedtek össze. Tanúnak hívtak az esküvőjükre. A középső fiuknak én vagyok a keresztapja. Híres építész lett a srácból. Pablo egyszer otthagyta Rosát egy másik nőért. El is költözött. Aztán két hónap alatt belátta mekkora marhaságot csinált és visszajött. Minek új táncpartnert keresni, ha az ember egyszer már megtalálta az igazit?" Egy mosoly fut át az arcán, aztán hirtelen befelhősödik a homloka. "Rosa halálos beteg. Gyógyíthatalan. Tudja. Pablo is. Csak azt nem tudják, hogy a másik tudja. Kímélni akarják egymást és ha látszólag is, de úgy csinálni mindent, mint azelőtt. Legalább addig, amíg még lehet." Én pedig csak bámulom őket, ezt a 21. századi Philemont és Baucist, ahogyan teljes harmóniában, lágyan elsiklanak mellettünk, és magamban azt kívánom, hogy legyen erejük továbbcsinálni,  de az utolsó tangó végén tudjanak mégis színt vallani és szépen elbúcsúzni egymástól. Legalábbis egy időre.

Ahogyan fogyatkozik poharamból az ital, úgy válnak ismerőseimmé Santiago szavai nyomán a többiek is, akik a táncparkettet benépesítik. "Ott az a királynői termettel és idomokkal rendelkező, gyönyörűen sminkelt és ragyogóan szép, negyvenes asszony, ő Faustina. Fél éve még az alkohol rabja volt. Akkor kezdett el inni, amikor a férje otthagyta és lelépett egy húszéves cicababával. Az elvonókúrát követően jött el ide és lassan újra magára talált. Magára. Párra még nem. Az hosszabb időt fog igénybe venni. Egyelőre elég annyi, hogy már nem utálja a férfiakat. Legalább táncolni hajlandó velük. Aztán ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb észereveszi a félénk Augustot is, aki már most úgy tekint rá, mint egy istennőre."

Santiago folytatja: "Aztán itt van Diego." Azonnal megállapítom, hogy ez a huszas éveiben járó fiatalember úgy néz ki, mint egy görög isten. Nem, mégsem. A görög istenek nem néznek ki ilyen jól. "Ő az idős hölgyek bálványa. A férfi, akinek a karjaiban egy tangó erejéig újra fiatalnak érezhetik magukat. Diego egy gigolo. Majdnem olyan, mint egy prostituált. Pénzért táncol, de mindig kedves és tisztelettudó. Egyébként a tanulmányaira gyűjt. Orvos szeretne lenni. Amúgy meleg. De erről csak én tudok."

Megismerem még Vilmát, a takarítónőt, aki nem magassarkú cipőben, hanem mindig nyitott papucsban táncol. Aztán Josét a könyvelőt, aki csak pár hete kezdte el, de azóta elmaradhatalan. Rebeccát és Luigit, akik fiatal szerelmesek és bimbózó szerelmük átsüt minden mozdulatukon. 

Kiürült a poharam és nem tudom, hogy a látottak vagy a hallottak vannak-e rám ilyen hatással, netán a koktél, de habozás nélkül igent mondok, amikor Santiago táncra kér fel. Amikor magához húz, érzem a feszültséget az izmaiban, de a keze megnyugtat, ahogyan a kezemhez ér. Táncolni kezdünk. Vezet és mégsem. Nem tűnik fel, hogy uralná a mozdulataimat. Úgy irányít, hogy közben szabadnak érzem magamat. Vele egyenrangúnak és könnyűnek, mint a madár. Repülök és közben eggyé válok a partneremmel és a zenével. Ilyet még sohasem éltem át. 

Az este véget ér. Elfogynak a vendégek. Santiago udvariasan kikísér. Búcsúzóul csak ennyit mond: "Viszontlátásra senora! Ha legközelebb Buenos Aires-ben jár, keressen meg!

"Eljövök Santiago, persze, hogy eljövök!  - válaszolom és magamban így folytatom: "Azért legalább a koktélja receptjét megadhatta volna! Hiszen nem tudok róla semmit, csak azt, hogy olyan volt, mint az estém: egyszerre édes és  fanyar, kissé  kesernyés utóízzel."

IDŐ

VAN ÚGY, HOGY POROSZKÁL.

MÁSKOR MEG ELPEREG.

BARÁT VAGY ELLENSÉG?

NEKI. NEKEM. NEKED.

ENGESZTELVE GYÓGYÍT

ILYEN-OLYAN SEBET.

 MIKÖZBEN KAJÁNUL,

RÁNCOKAT FESTEGET.

ELŐSZÖR RÁDNEVET,

AZUTÁN MÁR RAJTAD.

PŐRE ARCODBA NÉZ,

S SZEMTELENÜL HALLGAT. 

KÖNNYEIDET CSALJA,

MAJD MAGA 

TÖRLI LE.

HOL BÁNT,

HOL SIMOGAT 

NAGYHATALMÚ KEZE.

HA TÜKRÉBE TEKINTESZ,

VALÓ(D)BAN MEGMUTAT.

EL NEM KENDŐZ SEMMIT,

LELKED MÉLYÉN KUTAT.

MEGELŐZNI MINEK?

ELŐLE FUTNI KÁR.

UTOLÉR MINDENKIT,

NÁLA NINCSEN HATÁR.

TELIK ÉS MÚLIK,

NÖVEKEDVE FOGY Ő.

ÉS EGYSZER ÁTÖLEL

A VÉGTELEN IDŐ.

NAGYASSZONYOK

Két asszony. Két színésznő. Két mozi ikon. Mindkettő már jócskán túl élete delén. Két párhuzamos sors. Két hasonló és mégis nagyon különböző életút. Egy magyar és egy francia. Az egyikről tegnap olvastam el egy újságcikket, a másikkal pár hete láttam egy beszélgetést a tévében. Mindketten az ötvenes években indultak és évtizedek alatt változtak át a filmvásznon és az életben is üde és hamvas, kívánatos fiatal nőkből először érett asszonyokká, majd barázdált arcú matrónákká. Gyakorlatilag a szemünk előtt vénültek meg. Mind a ketten dohányoznak és az elfüstölt bagótól  a hangjuk mára egyfomán vesztette el  bársonyosságát és vált érdessé, karcossá. Az alkatuk is rímel. Karcsúak ma is. Számtalan fesztiválon számtalan díjat söpörtek be. Meg persze buktak is. Nem is egyszer. De Cannes vörös szőnyegén mind a kettőjüket életműdíjjal jutalmazták. Testet, lelket leheltek szerepekbe. Így ismerte meg nevüket, arcukat a világ.

Eszem ágában sincs belesétálni a kelepcébe és  azt latolgatni, hogy mi lett volna a magyarból, ha pár ezer kilométerrel nyugatabbra jön világra és hogy mivé vált volna a francia, ha hagyja, hogy Hollywood beszippantsa. Én nem szeretem az olyan mondatokat, amik azzal kezdődnek, hogy mi lett volna ha. Ez legyen a megfeneklett művészek menedéke. A két színésznő életműve önmagáért beszél és remélhetőleg még mindig nem teljes.

De én itt és most mégsem a művészetüket fogom magasztalni. Arra ott vannak a mindenféle kritikusok és ítészek. És nem is állítom, hogy nekem mindig minden tetszett és tetszik, amit létrehoztak. De az lenyűgöz, ahogyan az életük filmjében alakítják, méghozzá hátborzongatóan hitelesen a lehető legnehezebb szerepet: az öregedő nőt. Egy olyan korban, amikor szinte minden azt sugallja, hogy kutya kötelesség dacolni a múló idővel. Amikor a hangsúly nem azon van, hogy hogyan öregedj, hanem hogy egyáltalán ne öregedj meg. Amikor egyre fiatalabb nők esnek a tökéletesség és a plasztikai sebészet bűvöletébe. Amikor  a negyvenesek (magamat is beleértve) kétségbeesve tapasztalják ráncaik szaporodását és előfordul, hogy rosszabb napokon az önértékelésükön és a magukba vetett bizalmukon pillanatok allatt keletkeznek repedések pusztán attól, hogy a reggeli tükör olyan kíméletlenül mutatja meg  a valóságot. És ez az érzés teljesen független attól, hogy az illető boldog párkapcsolattal és családi háttérrel van-e felvértezve. Ott és abban a percben ő akkor is úgy érzi, hogy nincs nála nyomorultabb a világon, mert menthetetlenül öregszik. 

Kérdem én: tényleg olyan rettenetes megöregedni? Azt gondolom, hogy nem könnyű és persze azt is, hogy attól függ. Egy valaha sugárzóan szép nő számára maga lehet a golgota. Míg annak, akivel a sors a kezdetekben kevésbé bánt bőkezűen, talán nem ennyire drámai. De mindenképpen nehéz és küzdelmes, bár talán mégis könnyebb akkor, ha elfogadjuk az idő múlását és nem az ellene való harcra, hanem a vele való kibékülésre fordítjuk az energiát. Ha sikerül megszeretni magunkat így és ilyennek. Én még az út elején járok és nem tudom, hogyan kell ezt egyáltalán jól csinálni, de ha lehet, nagyon szeretném megtanulni. És úgy érzem ez a két színésznő tud valamit. Ahogyan az anyukám is tudta, csak neki nem volt ideje végigjátszani a partit. Hogy a szépség és az öregség nem feltétlenül egymást kizáró fogalmak. Hogy igenis léteznek szép öregasszonyok. Olyanok, akik annyi tartást, derűt, harmóniát, belső békét és pozitív energiát sugároznak, hogy sikerül vele önbizalmat csöpögtetni a csüggedőkbe, hogy igen, így is lehet. Amikor az idős magyar színésznő mosolya és kuncogása pillanatok alatt megidézi a hajdani copfos lányt a Körhintából, vagy amikor a francia a "Jules et Jim"-ből megismert huncút és csillogó tekintetével nyolcvanévesen is az ujja köré csavarja nemcsak a riportert, de szerintem mindenkit, aki csak látja. Ilyenkor tényleg úgy érzed, hogy megáll az idő...

Két nő. Két asszony. Két nagyasszony. Vagy ahogyan a francia mondja: grande dame. Két méltóságot árasztó és tiszteletet ébresztő fehérszemély. Nagyon örülök, hogy vannak. Hogy itt vannak közöttünk. 

Törőcsik Mari és Jeanne Moreau.