Újra tagfelvételt hirdettünk

... a CSPMP-be (Családi Plüss Maci Párt). Ezúttal fennállásom a bejegyzés szempontjából teljesen mellékes, hogy hányadik évfordulójának az alkalmából.  A néhány héttel korábban lezajlott akció értelmi szerzői és fővédnökei a párt két tiszteletbeli, egyenjogú társelnöke: Noémi és Dávid voltak. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy bemutassam kik is ültek léptek be:

Ők ketten időközben remekül beilleszkedtek a kis helyi kollektívába. Pótolhatatlanul értékes kádereknek bizonyultak, és mint ahogyan az a képen is igen jól látható, minden tekintetben megbízható, szilárd alapokon és jó széles platformon nyugvó plüssmedve értékrenddel bírnak, így örömmel jelenthetem, hogy tagságukat titkos szavazással, ellenszavazatok nélkül, egyetlen tartózkodás mellett, ezennel véglegesítettük.

Na jó, akkor most megyek és gyorsan kitöltök egy belépési nyilatkozatot a PAV*-ba. Ha ebben a szellemben folytatom, garantáltan sokra vihetem. Fel egészen a...a addig. 

* Pihent Agyúak Világszövetsége

Lépegetők

Két férfiember. Egy kicsi és egy nagy. Egymástól hatvanhat évnyi távolságra és mégis annyira közel. Kézenfogva sétálnak. Nagy egyetértésben, mint azok, akik félszavakból is megértik egymást. Egyik zsebükben útravalónak keksz, a másikban etetésre szánt reggeli maradék lapul. Jól ismerik az utat, nem először járnak rajta. Tudják, hogy hol lakik és mennyire tud örülni a szalonna bőrkének Mancika és a Puli. Tudják, hogy a víztorony melletti bokrokról csudafinom szedret lehet szedegetni, csak a tüskékkel kell vigyázni. Tudják azt is, hogy milyen érzés a hídon állni akkor, amikor gyorsvonat száguld át alatta. Tudják, hogy a kockaházak között hová bújt el a játszótér, és a hinták közül melyiket ajánlatos elkerülni és melyiken a legjobb az ülés. És tisztában vannak azzal is, hogy mire visszatérnek, nagymami husi levese már ott fog gőzölögni a konyhaasztalon.

Amikor ráfordulok a Fácán sorra a bevásárlásból jövet, még a séta elején tartanak, de tőlem már tisztes távolban. Nem gyorsítok, most nem utolérni akarom őket. Csak nézni. Meg aztán a levesnél majd úgyis találkozunk.  A nap a szemembe süt. Ettől ragyogásban, de kissé homályosan rajzolódik ki távolodó alakjuk. Hunyorgok és közben érzem, hogy közös életük filmjéből ezt a kis ellesett, homályos kockát, ezt amíg csak élek, őrizni fogom.

 

Ma délelőtt kicsit hallgatóztam a youtube-on és egyszercsak véletlenül(?) rátaláltam. Lejátszottam  egyszer, kétszer, aztán még, még, még, s mivel csak a saját dobhártyámban tehettem kárt vele, beszálltam én is a két Tamás mellé teljes szívvel és az összes hangszálaimmal énekelni ezt a libabőrösen szép nótát. De jó, hogy az énekléshez nem kellenek lábak! Mire a legeslegutolsó hang is tovaillant, ott találtam magam az emlékezés rámomlott kártyavára alatt.

Megjelent előttem egy kilencévesforma kislány, akit persze még sokkal jobban érdekeltek a tiri-tarka lemezborítók, mint a bennük lévő bakelitkorong barázdái közé bújtatott dalok, de azért ki nem hagyta volna a világ minden kincséért sem, hogy ha már a nagymamájánál járt, át ne sompolyogjon suttyomban a különszobában lakó középső unokatesójának birodalmába. Milyen izgalmas világ is volt az! Hiszen a szoba lakója szombat esténként már bulizni járt! Ha nagymami rákérdezett, Hová mégy kisfiam? csak ennyit válaszolt: A lányokhoz, mamikám! - és nagy puszit cuppantott nagyanyó arcára. A kislány mindig felnézett rá, mert aranyszíve, bitang jó dumája és frenetikus humora volt, boszorkányosan tvisztelt és fejből tudta az egész család név- és születésnapjait. Szobája falán színészek, énekesek és majdnem évakosztümös hölgyek fényképei váltogatták egymást. Az ágy végében Ra-Re könyvektől roskadozó polc és egy hokedlin lemezjátszó. Ki tudta még az elején, hogy mi az, hogy LGT és a Beatles vagy a Fonográf, de egy idő után ismerősökké váltak a dalok, és ha nem is értette mi a nyavalyát is akar jelenteni az, hogy misel mábel, a kislány mégis rendszeresen hallgatta a Na, mi újság Wagner úrral és a Bummm!!! albumos Loksi nótákkal együtt.

Hét éve már, hogy az unokatesó kártyaparti közben átült egy másik, egy égi asztalhoz játszani. Rám hagyta közös emlékeinket és a dalokat.

Csizmus

Fehér és a térdemig ér. Trendiségéből csupán az von le és nem is keveset, hogy egylábas, pontosabban ballábas és nem egy Wellington passzázsbeli mondén shopping túra hanem a braine-l'alleud-i ispotályban eltöltött egyéjszakás kalandom tárgyi bizonyítéka.  Alatta pihenget és regenerálódik a sebészi segítséggel egybeforrasztott Achilles inam és most már csak úgy-ahogy sajognak  megbolygatott részecskéim.

A kórházi egy napom pedig igen tanulságos volt. Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy hasonló intézménybe én eddig csak komplikációk nélkül szülni vagy látogatóba jártam. Nem is kezdeném el bőszen összehasonlítgatni az itteni és az otthoni kórházi viszonyokat, ez ilyen csekély tapasztalattal elég nagyképű dolog lenne, de annyit azért megjegyeznék, hogy errefelé az infrastrukturális és személyi értelemben véve is korrekt szolgáltatásnak szabott ára van, amiből az egészségbiztosító  a fennálló kétoldalú szerződésben foglaltak szerint utólag visszatérít. 


Tanulságokat inkább saját magamról gyűjtöttem be és azt hiszem ezek hozzájárultak ahhoz, hogy mostantól az eddiginél is nagyobb empátiával forduljak mindazokhoz, akik egy- vagy többéjszakás, netán bejáró kalandozók a betegségügy rengetegében. Rácsodálkoztam ugyanis egy másik önmagamra, egy számomra eddig alig ismert Másik Csillára. Hogy a gyógyszerek, a kábultság, a műtét, az egyfajta kiszolgáltatottság érzése tette-e, nem tudom, de mintha a józan értelmem és legendás kincstári optimizmusom cserben hagytak volna és helyükre egy időre befészkelte magát a szorongás, és a félelem attól, hogy bekövetkezhet, hogy előfordulhat, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan kéne. A pánik határán, mint járdaszegélyen egyensúlyozva billegett a tudatom és őszinte aggodalommal nézegettem, tapogattam a majdnem 24 órára a mozdulatlanságba bénított lábamat, miközben átfutott rajtam -nem is egyszer- a gondolat, hogy Te jó ég, mi lesz, ha ez esetleg végleg így marad? Aztán persze igazi madaratfogatós eufória öntött el amikor még anélkül, hogy bármit is éreztem volna, egyszercsak integetni kezdtek felém a lábujjaim. Hanem mire teljesen kiment az érzéstelenítő hatása és megtudtam mitől döglik a légy, vagyis mitől is akart megkímélni eddig az az áldott jó aneszteziológus,  már szinte boldog nosztalgiával sírtam vissza az eggyel előbbi állapotot.  


Rövidesen azonban összevont támadás bontakozott ki Másik Csilla ellenében. Megjelent valaki a fájdalomcsillapító injekcióval és a hírrel, hogy pár órán belül mehetek haza, aztán felhívott hitves, hogy négyre itt van értem, aztán egy ismeretlenül is nagyon kedves, idős önkéntes néni ült le mellém egy jóízűt beszélgetni, aztán kicsit később egy másik nem kevésbe kedves és ismeretlen lépett be megkérdezni, hogy hozhat-e egy kávét nekem, mert addigra a morfin már szemmel láthatóan lebitangolt. Azért annyira mégsem, mert miután magamra maradtam a forró itókával, nem bírtam megállni, hogy két hörpintés között ne nyerítsek bele önkéntelenül is a fertőtlenítő szagú ájerbe ezen sorok olvastán:


"Aznap este a saját pályánkon játszottunk, így a luberoni szabályok voltak érvényben:

1. Az ital nélkül játszókat diszkvalifikálják. 
2. Az ösztönző csalás megengedett.
3. A cochonnet-től* való távolság megállapításakor kötelező a vita. Senki szava sem döntő.
4. Ha nincs egyértelmű nyertes, sötétedésig tart a játék. Sötétedés után vakon folytatódik, amíg zseblámpfénynél döntés nem születik, vagy a cochonnet elvész."       (Peter Mayle: Egy év Provence-ban)

* ez a pétanque-nál az elsőként eldobott, senkihez sem tartozó golyó neve. 

Két napja már itthon barátkoznak csizmus és a lábam. A szó nem csak absztrakt értelmében véve hányattatott -ezért nem is részletezném- soirée de retour és egy kanapén átszundított éjszaka után, az enyéim gondoskodásától meg a barátaim bátorításától felvértezve szerdán reggel kitessékeltem Másik Csillát, aki köszönés nélkül távozott és rámcsukta az ajtót. Úgy tűnik, hogy kulcsot elfelejtett magával vinni. Ahogyan az imént fogalmazta meg egyik barátném az emiljében igen találóan: ráléptem ráfeküdtem a gyógyulás útjára. A kezem ügyében, ha nem a lábpótlékok, vagy a laptop, akkor immár a Még mindig Provence.

Ajándék

ez a nap. Azoknak az igazgyöngyöknek egyik becses példánya, amik azontúl, hogy barátnénk szívderítő írásával ébresztgetnek, langymeleg napsütéssel igyekeznek feledtetni egy időre csip-csup gondjainkat, és a tényt, hogy bizony oda a nyár, s az idő rohanó szekere az őszben vágtat már. Feledem hát én is a bicebócaságomat, a holnapi sorsdöntő MRI vizsgálatot, Noémi szintén sebészre váró nagylábujját, és letelepszem a nyugágyra egyet napfürdőzni. A múlt heti monszun után olyan jó végre érezni is, hogy nem csak a felhők fölött kék az ég. A napsugár érintése már nem perzselő csókkal ér fel, mint két hónapja Cavalaire-ben, hanem egy jóreggelt puszi gyengédségével szeretget. Megadom magam. A szememmel még azért egy jó ízűt legelészek a  bordó muskátlimból és a kis rózsaszín begóniámból. A távolban most veszem csak észre a karmester módjára hajladozó, "őszülő" nyírfát, aki nekem inti éppen, hogy hátradőlhetek. Nagyon egyben van most minden. Vagy majdnem. A teljesség majd ezekkel a mondatokkal érkezik el mára:


"Hol van a tenger, Dolna? - kérdezte bennem apám örökre elnémult hangja. - "Hol van a tenger? Ahol hiszed..."  (Szabó Magda: Ókút)

Pihi

  
Kényszerű. Hiába no, nincs mit tenni, fejet kell hajtani a tények előtt és elfogadni, hogy a test már nem tudja mindig követni a lélek szertelen bár boldog szárnyalásait és ha úgy gondolja, hát benyújtja a számlát.  Nekem 10 napja nyújtotta be,  amikor szó szerint sikerült inamszakadtáig táncolnom a 25 éves egyébként fergetegesre és frenetikusra sikerült érettségi találkozómon. Állítom, hogy eddig én még soha ilyen szívbőljövően, felszabadultan és önfeledten nem mulattam, még magamat is sikerült jól meglepnem vele. Az Achilles inamat mindenképpen, ő ugyanis anélkül, hogy erről velem előzetesen egyeztetett volna, fogta magát és elszakadt.

Sántikálva, ballábamat húzva érkeztem vissza Waterloo-ba és később az orvosnál szembesültem azzal, amit már sejtettem: hetekre mozgáskorlátozottá váltam. Ez így, ha belegondolsz nem hangzik túl jól, de ha továbbpörgeted magadban rájössz, hogy milyen óriási a különbség a között, hogy hetekre és mondjuk a között, hogy örökre. Persze arról szó sem volt, hogy én aztán nem kámpicsorodtam volna el, mert dehogynem, nagyon is, főleg amikor sorra nekiálltam lemondani a pilates-t, a tai-chi-t, a főzőtanfolyamot és a megbeszélést az önkéntes munkával kapcsolatban, vagy amikor ráébredtem, hogy az idei szelídgesztenye szüretre is keresztet vethetek, az avarillatú őszi sétákkal egyetemben.  Már éppen arra készültem, hogy dagonyázó malacka módjára alaposan meghempergőzöm az önsajnálat langyi pocsolyájában, amikor szívbéli barátném sugallatára és a legjobbkor érkező bíztató szavainak folyományaként valaki felgyújtott odabent egy rózsaszínű villanykörtét "átmeneti állapot" felirattal és kijózanított. 

Azóta böcsülettel pihenek és egy jó időre félretettem az apukámtól megörökölt mondást miszerint "Ami nincs a fejben legyen a lábban". Ülve vasalok (ennyi házi munka azért kell a lelki békémhez) és ülve sütöm a palacsintákat vagy süttetem őket Noémivel (mert ugye lehet palacsinta nélkül élni, de minek), viszont most egy darabig nem sertepertélek kényszeresen szeretteim meg a háztartás körül, inkább hagyom, hogy hadd sertepertéljenek ők én körülöttem. Azért nem ment ez rögtön elsőre, ahhoz alighanem pillanatragasztót kellett volna kenni a hátsómra, de amikor hitves azzal az édes, szelíden szomorkás  és lefegyverző tekintetével, és a hangjában némi szemrehányással megkérdezte, hogy "Ugye meg akarsz gyógyulni?", na akkor és ott az én majtényi síkomnak számító konyhakövön végleg letettem a fegyvert és a kukazsákot és nem kapálóztam tovább a sorsom ellen. 

Inkább olvasok. Sokat és sokfélét. Majd legközelebb elmesélem miket. Meg firkálok. Meg társasjátékozom, persze nem twistert, csak olyat, amit féllábbal is lehet. Tegnap éppen Metro-t. Meg elhatároztam, hogy felmelegítek egy régi se veled-se nélküled kapcsolatot. Szeretnék adni még egy esélyt a francia nyelvtannak. Meg hallgatom a rádiót. Tegnap egy Bereményi Gézával készült Lang-Falusi riport gondoskodott a jókedély-tartályom utántöltéséről. Éppen jókor, mert reggel a dokim belepillantván az ultrahangos lábvizsgálat eredményébe megjegyezte, "Lehet, hogy mégis érdemesebb lenne megoperálni, de ezt majd megmondja egy specialista". Szóval most éppen az ortopédus verdiktjére várok. Szorítsatok nekem, hogy olyan döntés szülessen, ami a lehető legjobb a lábamnak, mert én a 26 éves érettségi találkozón is  szeretnék mulatni ám! Jó, jó, naná, hogy kisebb elánnal...

Blúz

Miatta aztán nem kell aggódni a reptéren a bőrönd feladásakor. Alig pár grammot nyomhat csupán. Lehelletkönnyű és mégis varázserővel bír. Mint általában azok a ruhák, amikben egy nő minden körülmények között felszabadultnak és önazonosnak érzi magát. Mintha a holmi nem egy idegen test lenne, hanem még egy az egymásra építkező bőrrétegek közül. Nem kell viselkedve viselni vagy netán igazgatni és innentől kezdve csak vele foglalkozni (mert azért ilyenekből is akad néhány a gardróbszekrényben) elég csak belebújni és kész. A szerepek azonnal kiosztatnak. Ő alázatos szolga lesz, te pedig úrnő. Tartózkodó odaadással simul rád, s amikor megérint a részeddé válik. Ő pontosan tudja, hogy mennyit mutasson és mennyit sejtessen belőled, olyan akár egy pillekönnyű fátyol. Veled lélegzik, magába szívja az illatodat. S miközben emlékművet állít az izzadságcseppjeidnek még arra is képes, hogy életed önfeledt pillanatainak hangulatát a redőibe kódolja, s apró írásjelekként a szálak atomjai közé rója. Titkos naplót sző önmagába, rólad, neked. Hogy fogod-e valaha is olvasgatni? Az már csak rajtad múlik.