Duruzsolt

Biztosan Veled is előfordul olykor-olykor, hogy függetlenül attól, hogy éppen mit csinálsz, egyszercsak elkezd benned énekelni, duruzsolni egy dallam vagy egy mondat. Szinte észrevétlenül surran beléd és fokozatosan kerít a hatalmába, de úgy, hogy szabadulni sem tudsz tőle. A legbosszantóbb pedig az, hogy tisztában vagy vele, hogy nem a sajátod (sajnos), de fogalmad sincs róla, hogy honnan ismerős és nem is tudod folytatni. Ma reggel miután Dávidot kivittem a focipályára, mert labdakergető táborba jár a héten, útban visszafelé egy óvatlan pillanatban, ez a sor szólalt meg bennem:" egyszervoltszépazanyámtánca". Eljött velem bevásárolni és a sorba is beállt mellém a pénztárnál. Elég sokan voltak előttem, ezért mire odakerültem már csak egy gigantikus kérdőjelként visszhangzott odabent. Alig vártam, hogy végre hazaérjek és bekapcsolhassam a számítógépet. A szatyrokat lecsapva leültem a masina elé és hálás voltam érte, hogy egy egész világháló lesz a segítségemre abban, hogy kipecázhassam, amit keresek. És kifogtam, mint egyszeri halász a mesében, aranyhal gyanánt, Sinka István gyönyörűséges versét! Mire az utolsó sorhoz értem, már nem bírtam a könnyeimmel. De ezek jóízű könnyek voltak. Abból a fajtából valók, amiknek nyomában elégedettség és derű jár. Ilyen lett tőle az egész napom és közben végig az volt az érzésem, hogy nem véletlenül talált meg, hanem küldte valaki. Akárki is az, köszönöm neki és csak azt szégyellem, hogy nem jutott eszembe rögtön, hogy kié és az sem, hogy gimnazista koromból ismerem. Akkor mondta el egyik osztálytársnőm, egy hosszú, ébenfekete hajú, sudár, szép leányka csengő hangon, lebilincselően.

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,

mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,

közéjük lendült hatodiknak

apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

(1939)

Ezen a portálon bukkantam rá az Interneten.

Befőzök

Akik jobban ismernek, azok már sejtik, hogy nem íncsiklandó lekvár netán befőtt lesz majd a végeredmény. Ebből a szempontból bizony igen messze esett alma a fájától. Én már nem főzök be gyümölcsöket, de az anyukám számára még egyfajta rituálé volt a nyári befőzés, amit idejekorán, már tavasszal a virágzáskor megelőzött a majdani eper, meggy, cseresznye vagy baracktermés milyenségének és mennyiségének a latolgatása. Végül persze mindegy is volt, hogy apukám zöld ujjának köszönhetően teljes egészében a telekről, vagy a piacról kipótolva kerültek haza a gyümölcsök, szeptemberre fordulva már peckesen sorakoztak a spájz polcain a felcímkézett üvegek, hogy a szomorkásan szürke őszi vagy téli estéken aztán nagyot nyújtózkodva, kiszabadulhasson belőlük a napfényes nyár gondosan palackbazárt szelleme.

Szinte már hallom is a kérdésedet: "Akkor mi a csudát főzöl be Te, kedves Csilla? Mit akarsz elspájzolni a télre?" Hát mindazt, amit az elmúlt hetekben végigéltem. Hat hét távollét után visszatértem és most lelkem virtuális éléskamráját akarom telerámolni az összegyűjtött élményekkel dugig töltött dunsztosüvegekkel. Hogy legyen mire rájárni szűkösebb időkben... (de tulajdonképpen bármikor, amikor csak akarom)

Miközben a múlt héten újabb netes fényképalbumot hoztam össze a nyári termésből elég lassacskán és elég sok szerencsétlenkedés közepette ( finoman szólva továbbra sem ringathatom magamat abban a hitben, hogy technikai zseninek születtem...), rá kellett jönnöm, hogy a legtökéletesebb fényképezőgép az itt működik legbelül. A kézbefogható változat minden kézzelfogható részletet képes rögzíteni: varázslatos színeket, épületeket, tájakat, városokat, és persze személyeket. Kíméletlenül megmutatja, ha a szokásosnál is gyűröttebb vagyok egy egy megöntözött és kiadós vacsora után, és persze leleplezi, hogyan szaporodnak a szarkalábaim, de azért azt sem tagadja el, ha alkalomadtán nagyon jól és urambocsá' csinosnak érzem magamat a már nem annyira feszes bőrömben egyszerűen attól, mert szimbiózisba kerültem a tűző nap elleni védekezésül menyecskésen a fejemre kötött tűzpiros western-kendővel. Namármost az a másik, a belső műszer az még ennél is többet tud. A képekre, mint katalizátorra pillantva képes megidézni, mindazt, amit közben átéltem és éreztem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amelyekről nem is készültek képek!

Így pereghet végtelenítve odabent valahol életem filmjének a werkfilmje, amelynek bizonyos kockáit készülök én most "eltenni télire". A teljesség igénye nélkül ezeket:

• Boldog találkozásainkat a családunkkal, a barátainkkal. Az ölelésüket, a kíváncsi tekintetüket.
• A gyomaendrődi Kecsegésben fáról szedett őszibarack sóhaját, amikor letéptem és beléharaptam.
• A "Hát szerbusz"-t, amire az egyik szívbéli barátnémmal egyezményesen lecseréltük az "Egészségedre"-t és Kir Royal-lal telt poharainkat kavagva egymásra koccintottuk.
• Az örömet, amikor több, mint egy év után magamhoz szoríthattam a másik szívbéli barátnémat és az ürességet meg a sós könnyek ízét a torkomban, amikor hosszú időre újra búcsút vett tőlünk a fiaival, és csak néztem utánuk Visegrádon, ahogyan távolodnak.
• Gyerekeim a végetnemérő kidobózástól kipirult, boldog kis arcát.
• A férjem szemét, amikor három héttel utánunk Magyarországra érkezett és átölelt.
• A San Giorgio Maggiore tornyából és a Notre Dame de la Garde felé vezető emelkedőről elém táruló látképeket.
• Az utolsó estét Cavalaire-ben, amikor a telihold fényénél a tenger és a föveny a lábammal szeretkezett.
• A kisfiam leírhatalan büszkeségét, miután megmutatta a horgászzsákmányát.
• Kislányom rakoncátlanul ugrándozó göndör tincseit és a csilingelő nevetését, amikor vacsorából visszatérve a fiúkkal versenyt futottunk a szállodáig. (Nem mi győztünk...)
• A szeleket és a napsugarat, akik egyszer a Balatonon, máskor meg a croisic-i Côte Sauvage-on biciklizés közben túrtak a hajunkba incselkedve.

Végül hagy írjak ide még valami számomra nagyon lényegeset. Biztosan nem mindegy, hogy hol és az sem, hogy mikor és milyen körülmények között tölti valaki a szabadságát. De a legfontosabb mégis az, hogy mindeközben kik veszik körül. Köszönöm tehát mindenkinek, aki a nekem, nekünk ajándékozott idejével hozzájárult "üvegeim" megtöltéséhez. Hitves, Téged pedig áldjon meg az ég azért is, hogy mindezt a szó materiális értelmében is lehetővé tetted!

Áció, káció...

Visszaszámolok. Már csak egy nap indulásig. Ezért most nem is futja hosszabb bejegyzésre, remélem elnézed nekem. Ma volt a suli utolsó napja. Végre Belgiumban is kitört a VAKÁCIÓ! Igencsak mozgalmas és izgalmas hetek után, ráadásul igazi szép nyárias idővel, hogynemondjam kánikulával. Kiélvezni ezt a részét ugyan nem fogjuk, legalábbis itt nem, mert bőröndtöltögetéshez, úti előkészületekhez és rámoldához nem is annyira kellék a verőfény, de azért a gyerekek utolsó sulis napjait mégis bearanyozta. Már úgysem volt szó tanulásról, a jól sikerült záróvizsgák után megnyugodtak a kedélyek és a legtöbb időt inkább a szabadban töltötték. Tegnap biciklitúráztak és pancsoltak a célállomásnak kinevezett tóban. Holnap pedig elindulunk hazafelé. Az út egyhuzamban nagy falat nekem a hajtóbakon, aki nem vagyok a hajnaltól késődélutánig tartó félnapos derbik híve, ezért a távot két etápra osztva Nürnbergben megpihentetjük fáradt tagjainkat és megabrakoltatjuk a lovakat is. Csütörtökön úgy számítom nagyjából két óra magasságában pedig végre beleszippanthatunk a hazai levegőbe. Apukámnak volt régen az a szokása, hogyha Rezgővel (ezen a néven szólította kedvenc Skodáját) átlépte szűkebb pátriája Békés megye határát, elégedetten megjegyezte: " Na, itt még a szél is másképpen fúj." Ez az a mondat, ami Nickelsdorfot és az utolsó útbaejtett benzikutat elhagyva, immár notóriusan belőlem is kikívánkozik. Hazaértem. Itthon vagyok. Győr után már keresgélem a szememmel a sztráda jobboldalán a Márton hegyet megkoronázó apátságot. Tiszta időben meg is találom. Eddig még mindig ilyen időben érkeztünk meg. Nem számított, hogy nyár volt, tél vagy éppen tavasz. Aztán ha birtokbavesszük szilasi főhadiszállásunkat, kezdetét veszik az újra egymásratalálások barátokkal, családdal, ismerősökkel. A szó átvitt és szoros értelmében vett összeölelkezések. Olyan ölelések, amelyekre hónapokat és olyanok is, amelyekre több, mint egy évet vártunk. Mintha másik dimenzóba kerülnénk, mert az idő végessége folytán nagyon intenzíven élünk meg mindent. Szinte habzsoljuk a közös élményeket. Ilyenkor úgy érzem magamat, mint a Jégkorszak ősmókusa, amikor végre magához ölelhette az ő szerelmetes makkocskáját.

A holnapi indulás lesz számunkra a nyári szünet nyitánya és majd csak augusztus második felében térünk vissza Waterloo-ba. Ezalatt az idő alatt a Csilla-firkák és a Sóhajtások is szünetelnek, de másfél hónap múltán ismét folytatódnak. Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék még minden kedves olvasómnak kellemes nyarat, boldog együttléteket és szép élményeket kívánni! Ja és azt is, hogy sokszor legyenek ők is "mókusos" hangulatban!

Én és a Tai-chi

Furcsa pár vagyunk mi ketten. Van annak már jó néhány hónapja is, hogy megismerkedtünk. Most próbálunk összeszokni. Minden jel arra mutat, hogy nagy szerelem van kialakulóban. Legalábbis a részemről. Egyébként most elsősorban még Christian szavain és mozdulatain keresztül jut el hozzám. Amióta először meghallottam mesterünk borzongatóan mély hangját, azóta igyekszem megfogalmazni magamnak a gyomorbanéző tekintet audio megfelelőjét. Eleddig sikertelenül. (Ha lenne ötleted, meg ne fossz tőle!)

Óvatlanul lopakodik be a tudatalattimba, ugyanis őt nem megérteni, hanem érezni kell. Ez egy olyan többé-kevésbe nagyon is tudatos valakinek, mint amilyen én vagyok, hatalmas kaland és felfedezés. Egyre inkább gondolom úgy, hogy a régi slágerrel élve: "Nekünk találkozni kellett." A Tai-chi-nak és nekem. A korábbi testedzések jól begyakorlott, gépies és többnyire tükörből kontrollált mozdulatai után itt ez a valami, ami táncba hív önmagammal, ami lágyan ringó adóvevőket varázsol a kezeimből, hogy egy jólirányzott mozdulattal fülöncsípjék a földből áradó energiát és feltöltsék vele a testem minden porcikáját. Ez így elég hókuszpókuszosan hangzik, de én azt érzékelem menetközben, hogy a bemelegítő gyakorlatok alatt az ujjaim bizsergősen érzékennyé válnak, hogy felkészülnek a várva várt vendég, az energia fogadására. A tv régi replay felvételeihez hasonlító lassú mozdulatsorok pedig nem mások, mint a keleti harcművészetek végletesen lelassított, ám a harmóniától majd kicsattanó pozíciói. De hát nem is harcolunk mi itt senkivel, hacsak nem éppen önmagunkkal, és egyáltalán nem mellesleg pont önmagunk érdekében.

Christian jó tanító. Amúgy svájci és valószínűleg belékódoltan alapos. Fáradhatatlanul és könyörtelenül javítja ki mindenkinél a hibás tartást, mert nem hajlandó senkiről lemondani. Nem átallja az unásig ismételni, hogy: "Meg ne próbáld megérteni, érezd!" Ezzel igyekszik kiszuggerálni belőlünk a "nyugatiságunkból" fakadó agyvezérelt görcsösséget. "Maradj velem!" - szokta volt mondani akkor, ha bármelyikünknél is észrereveszi, hogy az a bizonyos fonál veszni készül. Amíg én számítottam a csoportunk benjáminjának, - már ami az érkezés sorrendjét illeti, de lehet, hogy amúgy is...- rendszeresen odajött hozzám is "igazgatni" és persze nem hagyott elbújni a hátsó fertályon, hanem rögvest az első sorba, magával szembe parancsolt. Nem tagadom, hogy némiképp megkönnyebbültem, amikor újabb versenyzők csatlakoztak és már nem én tűntem a legszögletesebbnek az alakulatban.

Ezt a bejegyzést elég régóta készültem megírni. És mégis, szinte magamnak is megmagyarázhatatlan módon, egyre csak halogattam. Pár napja jöttem rá, hogy miért. Még hiányzott valami. Egy meghatározó élmény. Hát most megkaptam. A bemelegítés után a 24 pozícióból gyakoroltunk néhány lépést, amikor megtörtént a csoda. Marionett bábu lettem a chi kezében. De egyáltalán nem bántam. Sőt! Olyan könnyűnek, már-már légiesnek éreztem magamat, mintha a vízen lebegnék. A mozdulataim szinte maguktól indultak el és a csoporttal teljes harmóniában folytatódtak. Ha néha kontrollképpen rápillanottam a mesterre, láttam, hogy jól csinálom. Rájöttem, hogy mennyire jó újra csapatban mozogni! Hogy a tai-chi-t is könnyebb így megtanulni, mert ha kell, a szent cél érdekében még az energiáink is összekapaszkodnak. Hogy a konditeremben a sortársakkal ugyan egymás mellett tapossuk a gépeket, és csurig leizzadunk, de igazából mégsem vagyunk együtt.

A másfél óra végére kétlábonjáró smiley jelvénnyé váltam. Ha régebb óta olvasol, talán emlékszel arra, hogy a focis írásomban mennyire irigykedtem a fiúkra, mert a labdakergetés közben eufórikus örömben van részük. Most én is megtapasztalhattam és még csak labda sem kellett hozzá. Tudom én, hogy bőven van még mit tanulnom, és hogy nem is lesz mindig fáklyás menet, ha tényleg el akarok jutni oda, arra szintre, amit megálmodtam: árnyas fák között, halványan átszűrődő napfényben, smaragdzöld gyepen, kívül és belül teljes összhangban, egyedül tai-chizom... De hogy jó úton járok, hogy nekem negyven felett, a hajfesték alatt őszülő tincsekkel pont ebbe kellett belevágni, arra most kaptam nagyon nagy bizonyosságot.

Elismerem, ez az írás igencsak szubjektív (hogy ne mondjam ömlengősen áradozó és vállaltan elfogult), ezért ha tárgyilagos infóra is vágysz a tai-chi-ról, azt itt (magyarul) vagy itt (franciául) találod. Ez utóbbi változat az, amit én is művelni próbálok.

Az én hetem

Magdalena-tól kaptam a stafétabotot és ezeket gereblyéztem össze magamról:

1.Legnagyobb örömöm: anyának és hitvesnek lenni

2.Legnagyobb bánatom: szüleim elvesztése

3.Legjobban szeretek: szívből, könnyezve kacagni, nagyokat beszélgetni, sétálni, utazni és utána hazaérkezni, szaunázni, kopasztósan forró fürdőt venni, üres lakásban üvöltve énekelni (mások idegzetét és fülét kímélendő), esőillatot beszippantani, alvó szeretteimben suttyomban gyönyörködni, palacsintát sütni és enni...

4.Leg - : túlzott konfliktuskerülés (vénülvén mintha némiképp javulna a helyzet), figyelmetlenség, tudálékosság, vezetés közbeni majdnem non-stop kommentelés ( ezeknél vénülve sincs javulás, sőt!)

5.Leg + : odafordulás képessége, kiegyensúlyozottság, békés természet

6.Legújabb szerelmeim: versírás, tai-chi (szeretnék ez utóbbiban -ha lehet  még matróna-kor előtt- eljutni egy olyan szintre, hogy a természet lágy ölén, egyedül is csinálhassam), pilates

  

7.Legkevésbé nélkülözhetők az életemben: a családom, a barátaim, a könyvek és a belga csoki

Nem fért be a pontok közé, de azért ideírom, hogy mi az, amit nagyon nem szeretek: a hazugság, az intolerancia, és az agresszivitás.

Megköszönve Magdi felhívását a keringőre, a végén én is továbbadnám a stafétabotot sok szeretettel Szűcs Ági-nak, Gaby-nak és Bonca-nak.

Parc Paradisio

Tegnap úgy éreztük magunkat, mint a paradicsomban. Több okból is. Először, mert gyönyörű idővel búcsúzott a május (s vele együtt a kedvenc évszakom), és valljuk meg ez itt Belgiumban nem mindig evidens. Ha pedig hétvégére esik mindez, és így családi körben lehet eltölteni, netán egy jó kirándulással megspékelve, na az már a non plus ultra. Ahogyan egy belga focimamatárs foglalta össze sommásan nemrégiben: "Ez egy olyan ország, ahol jó élni. Viszont az időjárás tényleg hagy maga után némi kívánnivalót. Ám ha megjavul, az emberekből elemi erővel tör fel az életöröm, és sáskamódra rajzanak ki a zöldbe."

Reggel a felhőtlen égre pillantva mi is utilaput növesztettünk a talpunkra és elindultunk a Waterloo-tól mintegy 50 km-re fekvő Brugelette nevű kisvárosba, amely arról nevezetes, hogy a közvetlen közelében található egy gyönyörűséges park, amit nemes egyszerűséggel csak Parc Paradisio-nak neveztek el. A parkolóhoz érve nyilvánvalóvá vált, hogy jó pár ezren juthattak hasonló elhatározásra, mint mi. Ennek ellenére volt hová "kikötni" a lovakat, mert órási terület állt mindehhez rendelkezésünkre. A bejárat felé kaptatva még vagy kettő hasonló nagyságrendű létesítmény tárult a szemünk elé telis-tele autókkal. A látogatóáradat impozánsnak ígérkezett és a kasszáknál kígyózó sorok sem cáfoltak rá. Mégis viszonylag gyorsan fogyatkoztak az előttünk állók, így mintegy negyedórányi várakozás után bejutottunk.

Belépvén, a helyet első pillantásra akár egy szimpla állatkertnek is nézhetnénk. De tényleg csak a legelsőre. Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljenek helyettem a fotók. Remélem képesek lesznek valamennyit visszaadni a park fantasztikus hangulatából. Tarts velem, indulunk!

Háztáji farm. Állatsimogató is volt egyben. A vietnami csüngőhasú egyenesen ki is követelte magának a hátvakarást. Ezesetben kifejezett előny, hogy szagot nem közvetít a blog.

Pelikán eskem-beskem szökőkútba álmodva.

Ez a klasszicista épület rejti a vízivilágot. Belépve Nemo kapitány Nautilusának belsejében találod magadat és a tenger páratlan gazdagságát mintegy hajóablakból kitekintve csodálhatod meg.

Nagy kékség kis medúzákkal.

Kínai harcos és egy mai matador.

A kínai kert vízesése. Ha rákattintasz, láthatod, hogy mögé is lehetett bújni.

Függő gyaloghídon. Kényszeredett mosollyal próbálom leplezni a berezeltséget.

Kukucs!

Mászik I.

Mászik II.

Segítség, tapír(ok) a vízben! A párocska általunk hölgynek vélt tagja alighanem bevágta a durcit, mert ha őurasága a közelébe úszott, tengeri malacszerű visítást hallatva zavarta el.

A kihalás szélén álló fajoknak szentelt Noé Bárkája.

Zöld lépcsők a Ganésa szentély lábainál.

Vízköpők ugyanott.

Szamárfüles, jobbradőlős.

Dávid művészi koncepciójának megfelelően.

Pancs.

A sasok birodalma.

Papagájváros. A permanens csivitelést és rikácsolást tessék odaképzelni!

Szívünk csücskei (Noémié és az enyém): a vörös pandák. Szieszta után, korgó gyomorral ébredezve.

Az egész napunkat itt töltöttük. Térdig lejártuk a lábunkat. Jöttünk, mentünk, gyönyörködtünk. Néha meg-megálltunk egy kis falatozásra, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a felfedezésbe. Hullafáradtan érkeztünk haza. Vacsora-rittyentés után gyakorlatilag beestem az ágyba. Még egy skype-randit is mára halasztottam az egyik szívbéli barátnémmal. Szerencsére nagyon megértő. Egy kicsit neki is készítettem ezt a bejegyzést. Meg a másiknak, aki szintén lelkes állatkertbe járó és ráadásul vörös panda rajongó. Meg a harmadiknak felüdülésképpen, mert fárasztó költözködéssel töltötte a hétvégét. Meg mindenkinek, aki szeret kirándulni és szép dolgokat látni. Meg magunknak, hogy emlékeztessen rá milyen jó volt itt. Először jártunk a Parc Paradisio-ban, de nem utoljára.

Csak a boríték

Ül a beszélgetős műsor stúdiójában. Ő az egyik vendég. Megsaccolni sem tudom a korát. Szelíd szeme nevet, a szája pedig egyfolytában mosolyog. Amikor közelről veszi a kamera, látszik rajta, hogy nehezére esik nyelni. Nekem meg eleinte ránézni. Ha az utcán találkoznék vele véletlenül, először biztosan megrettennék, aztán sürgősen meg kellene csodálnom a járdán egy érdekes formájú kavicsot vagy esetleg pont akkor kellene rákukkantanom a karórámra. Rögvest el is szégyellem magamat, bár azt hiszem a reakcióm teljesen emberi. Ösztönösen a szép dolgokat, a harmóniát keressük a szemünkkel is, s megriaszt, ha annak hiányával ilyen fokon találkozunk. De mégsem váltok csatornát, mert valami pontosabban valaki nem ereszt. Az első percben még menekülni akartam és a könnyebb utat választani. De most már maradok, mert kíváncsi lettem a történetére. Nem borzongani szeretnék én, csak olyan jó lenne megfejteni vagy legalább megérteni ezt a kétlábon járó mosolyt. Mert ha valakinek, hát neki aztán tényleg meg lenne minden oka rá, hogy fasírtban legyen az egész világgal.

Amikor a történetmesélésbe kezd, olyan szenvtelenül és egyszerűen teszi, mintha egy teljesen átlagos, hétköznapi sztoriról lenne szó. Hamarosan megtudom, hogy 24 éves volt, amikor a sors megpróbálkozott vele, hogy egy pillanat leforgása alatt tragédiába fordítsa élete forgatókönyvét. Munkahelyi baleset következtében a szerelmével összeházasodni készülő, sármos fiatalember végtelennek tűnő hosszú hónapokra a kórház égési osztályának a betege lett. Testfelületének 92 százalékán szenvedett nagyon súlyos égési sérüléseket. Amikor bevitték a mentők, az orvosok nem sok esélyt láttak az életbenmaradására. Az tűnt az egyetlen reménysugárnak, amit a családjától hallottak: "Ce garçon est un véritable battant. Il n'abandonnera pas." Azaz: Ez a fiú vérbeli küzdő. Nem fogja feladni. Ő pedig egy pillanatig sem cáfolt rá erre. Élni akart mindenáron. Még így is. A tűz által megrabolva, de élni.

Rövidesen meg is fogalmazza a hitetlenkedő műsorvezetőnek s persze mindannyiunknak, hogy számára ez így volt természetes. Az csak a "boríték" volt, (hozzáteszem nem akármilyen boríték!) amiben a lángok helyrehozhatatlan kárt tettek, a lényeg, hogy ami belül van, a "levél" az sértetlen maradt. Ezt az erőt, ezt az óriási hitet kellett, hogy megérezze a menyasszonya is, aki miután felkínálta neki a másként döntés lehetőségét, feleségül ment hozzá pedig tudta, hogy az egykori bájos arc már csak fényképekről mosolyoghat vissza rá.

Mindez immár 8 éve történt. Azóta túl vannak számos operáción és két angyalarcú szöszke kisleányt nevelnek nagy szeretetben. Sébastien nem él remeteéletet. Rendszeresen jár az emberek közé és nem neheztel rájuk, még ha legelőször iszonyodva fordítják is el a tekintetüket róla. Megérti őket, de teljes szívéből hisz benne és mindent megtesz érte, hogy mosolyán, csillogó tekintetén és tiszta, őszinte szavain keresztül a sértetlen és nemes belső énjét is megmutathassa nekik. Azt kívánom, hogy minél többször kapja meg a lehetőséget rá. Pedig tudom, hogy a külcsín és a "csomagolás" túlzott fontosságától megszédült világunkban nincs könnyű dolga. Lásd az én első, szinte reflexszerű reakciómat. De akiben ekkora belső tűz ég, annak akár még ez is sikerülhet. Sőt talán még az is, hogy erőt adjon azoknak, akik vele ellentétben az élet nagyszínpadán kapott kisebb-nagyobb pofonoktól sírig tartó, súlyos lelki sérüléseket szenvednek.

Örülök, hogy az előbb mégsem nyúltam a távirányító után. Hogy láthattam és hallhattam. Ahogy mesélt. Magáról. Magukról. Életről. KO utáni talpraállásról. Önmagába vetett hitről. Egymás iránti szeretetről és bizalomról. És én most ezzel a bejegyzéssel szeretném jelképesen megköszönni neki azt, amit kaptam tőle. Nem is keveset. Kimondatlanul, de egész lényével próbált emlékeztetni arra, amire a Róka tanította a Kis Herceget. Hogy jól csak a szívével....