Drótszamarak, kanálisok, poffertjes

Nemrégiben először jártunk ott és nagyon megkedveltük. Pedig volt pár pedig. De ezek időközben elvesztek a bagatellség süllyesztőjében, ami mint tudjuk, a feledés előszobája. Mi pedig végleg a szívünkbe zártuk a helyet, ahol egy hosszú hétvégén annyira jól éreztük magunkat. Ezt az őszbe öltözötten is dinamikus és felszabadult lelkületű várost, ahol a csatornák mentén közlekedők között a kétkeréken gurulóknak áll a világ. A várost, amely lenyűgöző múzeumot emelt egy zaklatott és sebzett lelkű zseninek, aki úgy tudott festeni, hogy muszáj gyökeret ereszteni a képei előtt. A várost, amelyben a felejteni nem akaró emlékezet megőrizte a hatmillióból egy Anne házát és mind a mai napig kígyózó sorokban, türelmesen várakoznak előtte a látogatók, hogy szembenézzenek nemcsak a múlt sötét árnyaival, hanem  azok mai reinkarnációival is. A várost, ahol puritán homlokzat rejti a legjobbnak kikiáltott palacsintázót, aminek robusztusan rusztikus asztalánál ülve az ember lánya csodálattal vegyes érdeklődéssel figyeli a szomszédjában "egy tálból cseresznyézőket", akik négyen négy villával, csillogó tekintettel és gyermeki boldogan hajolnak a kétszázforintosoknál alig nagyobb átmérőjű süteményekkel megrakott tányér fölé. Muszáj hát nekünk is megkóstolnunk a poffertjest. Vajasan, porcukorral meghintve és cukorsziruppal lelocsolva. Vannak helyzetek, amikor úgy jó, ha nagyon dolce az a vita. Repetázunk is, de a fényképezőgép valahogy a második adagról is lemarad. Aztán persze van sok minden, amiről meg nem. A parkoló autó tetején hetyke eleganciával időző kócsagról például nem. Pedig az első pillanatban azt hittem róla, hogy nem is igazi. Mert mi a csudát keresne egy ilyen Amszterdam kellős közepén, ráadásul ennyire megátalkodottan rendíthetetlenül? Most visszagondolva már nem is érdekes a miért, elég, hogy ott van, vagyis hogy ott volt és egy eldugott, csöpp kis utcában találkoztunk vele.

Ide még egy praktikus tanács a valamikor Amszterdamba készülőknek: érdemes interneten beszerezni és kinyomtatni a múzeumi belépőket, mert ezzel hosszadalmas sorbanállástól kímélhetjük meg magunkat. Az Anne Frank házba a kicsiny befogadóképessége miatt konkrét időpontra kell jegyeket váltani, de például a Madame Tussaud és a Van Gogh múzeum esetében a váltás évének legutolsó napjáig érvényesek a belépőjegyek.

MESEmlékezős

Csöpörgő esőben ülök az autóba és elindulok Noémiért. A táncórája nemsokára véget ér. A Chaussée de Bruxelles szokásos dugói, a vészvillogós leállók és a vadnyulak módjára átkelő gyalogosok most nem bosszantanak. Hangoskönyvet "olvasok". A Parti Nagy Lajos tollából való történetek Cserhalmi György hangján szólalnak meg.* Ellenállhatatlanok. Nincs mese, mosolyogni, nevetni sőt időnként felnyerítve röhögni kell. "Ott kapál a felesége szépen kezeslábasban. Orcája, karja bekenve napolajjal. Egyszercsak látja ám, hogy jön felé az ördög Csepel kerékpáron." Egyre jobban belekezd az eső, így az ablaktörlő lapát és a vízcseppes szélvédő takarásában egészen elengedem magamat. Aki így is ki tudja venni, hogy bömbölök a nevetéstől és rángatózó vállakkal a kormányra borulok, az megérdemli és nyugodtan sültbolondnak nézhet. Negyedórán belül meg is érkezem. Szinte már sajnálom, hogy tiszteletkörök nélkül, azonnal találok egy parkolóhelyet úgy százméternyire a tánciskolától. Ernyőmbe kapaszkodva ballagok felfelé a téglaszínű épület irányába, viszem tovább az arcomon a mese keltette mosolyt.  Inkább csak nézem, de az esőfüggönyön át nem nagyon látom a szembejövőket. Mindeközben az emlékezetem meglepő élességgel vetít elém valakit.

Sovány kislány volt. Pipaszárlábú, madárcsontú. Fiúsan rövidre nyírt frizut viselt és a tökfőzeléknél talán csak az injekciót meg a szoknyát utálta jobban. De rajongott  a töltetlen savanyú cukrokért, a hatalmasra fújható gömbrágóért, a Győri órás kirakatában csillogó gyűrűkért és a mesékért. Amikor még óvodás  volt, tréfáskedvű édesapja talált ki neki meséket és ezekkel igyekezett elaltatni őt a vasárnapi ebédek után. A parkban kézenfogva sétáló rókáról meg a nyulacskáról, és a mézzel töltött, ragadós csizmával majmot fogó vadászról szólót szerette a legjobban. Nem tudott rájuk unni, kötelező és biztonságot jelentő kellékeivé váltak a vasárnapi ebédutánok rituáléjának. Aztán amikor már megtanult olvasni, új rítus született. Az iskolából hazaérve fogta magát és a leckézés előtt kedvenc meséskönyvei (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese, Benedek Elek: A világszép nádszálkisasszony) és egy zacskó cukorka társaságában rendre elkirándult Meseországba. Oda ahol minden olyan furfangosan egyszerűnek, logikusnak, igazságosnak és magától értetődőnek tűnt. Ilyenkor ő, akit tüsi haja és szögletes idomai miatt annyiszor néztek fiúnak, hogy más normális ember már alighanem identitásválságba került volna tőle, nos ő szemrebbenés nélkül odaképzelte magát a legeslegszebb királylányok helyébe és ettől valahogy egy csapásra vagy kettőre a helyükre kerültek a dolgok. De persze olyan is volt, hogy nem. Elvégre a mentsvárak sem mindig százszázalékosak.


Na itt a vége, fuss el véle,  valahogy így esett meg a minap, hogy a mese összehozott  a  kislánnyal, aki egyszer voltam, hol nem voltam. :)

* Parti Nagy Lajos: A pecsenyehattyú és más mesék

Hangoskönyv Cserhalmi György előadásában

Szeptember végi apróságok

Mostanában úgy húzom magamra ezeket a nyáriasan napsütötte, szeptember végi délutánokat, mint téli estéken a melengető, puha takarót. Valami kellemes, némi gyomortájéki bizsergéssel társuló, finoman rezignált melankóliával bútorozom össze és hagyom, hogy a hangulathoz nagyon de nagyon passzoló* vadonatúj lemezéről, Maurane jazzy, fátyolosan mély hangja kísérgessen utamon ruhateregetés vagy kis kerti kapirgálás közben. A műélvezésbe alkalmasint becsatlakozik egy-egy fűnyíró vagy a szomszéd kutyája, aki basszistákat megszégyenítő orgánummal büszkélkedhet és akinek esze ágában sincs véka alá rejteni sommás véleményét a négylábúikat huzamosabb időre magukra hagyó gazdikról.

Közben azért itt motoszkál a gondolat, hogy így, ebben a formában ez a koktél bizony nem lesz, nem lehet hosszú életű, de talán pont ettől annyira szerethető. Mint a legeslegutolsó szelet a kedvenc sütimből. Régen, kislány koromban, ha újrakínáltak, inkább jólnevelten megköszöntem és nemet mondtam. Így a negyvenes éveim derekán már jószívvel és őszintén elfogadom, sőt gourmand módjára kiélvezem, ha valami jó ér. Most például az őszbe karoló nyarat. Milyen kár, hogy egy hónapja kishitű voltam, mert akkor nem a gardróbszekrény legeslegaljáról kéne, mindent összetúrva előkotornom a fehér rövidnadrágomat.


* 
"Fais-moi une fleur, range tes larmes
Dehors le soleil se débine
Viens vite, avant qu'il ne désarme
Ecouter le chant des glycines"


Tégy velem jót, hagyd  könnyeidet
Szökni készül odakinn a nap
Siess hát, és amíg még lehet,
hallgasd velem a lila akácokat.

Édes

Mindig volt valamilyen finom cukorka a táskájában. A frutit és a tejkaramellát szerettem a legjobban. Ha autóba ülök, gyakran indul be az emlékmozi; érzem a jelenlétét magam mellett, szinte látom ahogyan keresgéli, majd elszöszmötöl a zörgő papírral és az anyósülésről átnyújtja nekem. Édes. Mint a forró tepsin pihenő szilvalekváros kiflijei, amik ünneppé avatták a leghétköznapibb hétköznapokat is, és amiknek a tetejéről annyira jó volt lecsenni a pírított cukrosdió darabkákat. Míg apukám rendre évődött velem emiatt: "Nocsak "Lapis" kisasszony, maga lop is?",  ő szó nélkül elnézte nekem.

Pedig vele vívtam pimasz-kamasz korom csip-csup csatáit. Szótüskékkel karcolt sebekkel fizettük meg a későbbi "félszavakból is értelek" kapcsolat árát. Amúgy mostanság is "csörtés" idők járnak, és van úgy, hogy nehezen találom a helyemet a pástnak ezen az oldalán. Ilyenkor általában szügyig gázolok a kérdőjelekben és keserűen szembesülök azzal, hogy mennyi mindent nem kérdeztem meg akkor, amikor még megtehettem volna. A lelkem legmélyén persze tisztában vagyok vele, hogy a válaszoknak belőlem kell jönniük, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy mellette sokkal könnyebben találnék rájuk. 


Állítólag az időnél nincs jobb felcser, és van is ebben sok igazság, saját tapasztalatból mondom. Mégis, most az az érzésem, hogy ezt az egészet csak azért firkálom itt össze, hogy ne kelljen kikiabálnom: "Hiányzol!" Ha most látna, nemigen állná meg szó nélkül: " Csillikém, olyan arcot vágsz, mint az, akinek nem jutott dinnyeföld." 

Na megyek, mert sürgősen utána kell nézzek, hogy parkol-e még egy kis "tyopogatnivaló" a konyhaszekrényben. Leginkább a vívópartneremmel szoktunk rájárni. Hol együtt, hol meg külön-külön.:)

Szeretem.

Nem is tudom mióta már. Azt sem tudom felidézni, hogyan mikor és mivel gyakorolta rám a legerősebb hatást. Csak azt tudom, hogy szeretem és mindig úgy örülök neki, mint egy rég nem látott barátnak, ha megérkezik. Gyerekkoromban még csak egyszerűen elfogadtam, ahogyan rendre egymást váltották ők négyen. Most meg már a legpozitívabb üzenet hordozója lett ez a körforgás. A múló idő megfosztott már sok mindentől, és időbe tellett mire ráébredtem, hogy közben adott is. Mondjuk például a szarkalábak mellé teljességet a tovaillanó, semmi kis pillanatokba. 

Szeretem, hogy éppen virág nyílik az ablak mindkét oldalán. Szeretem, hogy újra a tereszon lengedeznek az illatozón szikkadó ruhák. És tudom lesz majd olyan napom is, hogy nem, de ma szeretem az udvarról behallatszó ricsajt. Szeretem, hogy itt van a tavasz. 

Sarah-nak hívták

Ősz derekán még nem voltam moziképes, de itteni barátnőmtől Dominique-tól kölcsönkaptam a könyvet. Így ismertem meg a történetet, amelyben Franciaország legsötétebb napjaiban kapcsolódik össze két család sorsa méghozzá olyan módon, hogy a visszafojtott, megtagadott múltról majd hosszú évtizedek után hull csak le a titkok leple. Ebben a históriában akkor fonódnak össze a szálak, amikor egy tízéves deportált kislány, Sarah pár hét viszontagsága és gyötrelme után egyedül tér vissza egykori lakásukba a razzia idején a gardróbszekrény rejtekében hagyott kistestvéréért.

Torokszorító és szívbemarkoló vallomás Tatiana de Rosnay regénye arról, hogy mit jelent a jog az emlékezéshez akkor, amikor az emlékeknek ennyire iszonyú a súlya. Lehetséges-e és mivel jár ezt egyedül cipelni? Lehet-e mást tenni, mint feltárni a múlt történéseit akár ennyi év után is, még ha ennek az is az ára, hogy semmi nem lehet  és nem is lesz már ugyanolyan, mint annak előtte? 

Szépségesen nehéz olvasmány volt, megsirattam. Nem is egyszer. Kezdetben bizony igen lassan haladtam vele, félre-félretettem. A francia nyelvre fogtam, de másról volt szó, mert egy este végleg kézenfogott és többé már nem eresztett el. Jócskán elmúlt éjfél, mire befejeztem. Mikor ehhez a részhez értem már tudtam, hogy meg fogom próbálni lefordítani Nektek, mert ezek az egyszerű sorok minden másnál kiáltóbban adták tudtomra azt, hogy mi minden veszett oda már akkor és ott, a Vel d'Hiv* poklában. 

"A kislány az anyja felé fordult és annak sápadt, meggyötört arcát fürkészte. Hiába kereste benne az egykori vidám és szerető asszonyt, mert az, aki úgy ringatta őt a karjaiban, hogy közben kedves kis jiddis beceneveket suttogott neki, az az édesanya már nem volt ott.  Az a mézszínben csillogó hajú, ragyogó arcú kis nő, akit minden szomszéd a keresztnevén üdvözölt. Ő, akinek mindig olyan meleg és biztonságot nyújtó "mama szaga" volt.  Aki magában hordozta a finom étkek, a szappan és a tiszta lepedők illatát. Aki olyan ellenállhatatlanul tudott kacagni és aki azt mondogatta, hogy a háború ellenére is rendben lesz minden, mert az ő családjuk jó, erős és szeretettel teljes. Ő szépen lassan átadta a helyét egy sopánkodó, sápadt és lesoványodott valaminek, aki se nem mosolygott, se nem nevetett, áporodott és savanyú szagot árasztott, a haja száraz és töredezett lett,  elszürkült. A gyermeket szörnyű érzés fogta el. Az anyja már most olyan volt, mintha nem is élne."


A szerző anglo-francia és a könyvet angolul írta Sarah's key címmel 2006-ban. A regény azóta számos nyelven jelent meg. Ha jól tudom, magyarul még nem. Lehetséges, hogy a film megelőzi és előbb hazaér.


* Vélodrome d'Hiver  - fedett kerékpár-aréna Párizsban (1959-ben lerombolták), ahová 1942 nyarán a nácik parancsára francia rendőrök bezsúfoltak több ezer deportálásra összegyűjtött zsidó férfit, asszonyt és gyermeket. 

Köhögős

Idehurcolkodott mellém. Mint amikor kicsi volt és beteg, vagy csak rosszat álmodott, vagy csak egyszerűen nem akart megérkezni hozzá az álommanó. Apját ahogy régen, szépen átpateroltuk a lányszobába. Láza alig volt, de szinte megállás nélkül köhögött és beszélt. Én meg örültem. Na nem a betegségnek. Csak annak, hogy most is,  mint akkor a lámpaoltás után, sürgős és halaszthatatlan sutyoroghatnékja támadt. Szépen lassan sorszámot húztak maguknak a jóccakátok, de mi csak sutyorogtunk. Erről-arról, mindenféléről. Suliról, tanarakról, barátnőkről, frizuráról, zöldszínű körömlakkról meg tudomisén még miről. Csupa világmegváltó apróságról, amiről napközben nem mindig sikerül, mert akkor ő annyira hitelesen alakítja a tűzrőlpattant és önérzetes kamaszlányt amennyire én a nem kevésbé tűzrőlpattant és önérzetes anyukát. De az éjszakának, mint rendezőnek  más koncepciója volt velünk. Láthatatlan ujjaival félresimogatta az ellentéteket és újra cinkosokká avatott bennünket. Élveztem. A köhögését már kevésbé. Azon törtem a fejem, hogy mi lehet az, amit még nem durrogtattam el az itthoni gyógyszeres arzenálból a krákogás elleni harcban. De én kérem szépen addigra már széjjellőttem mindent, üres volt a tár. Ekkor jutott hirtelen eszembe édesanyám, aki most biztosan azt mondaná: "Kösd be a torkát!" Hát fogtam egy vékony sálat és bekötöttem. Aztán végre mégiscsak sikerült elaludnunk. A sálnak köszönhetően vagy mégsem, ki tudná ezt megmondani? Mindenesetre lehet benne valami, mert nálunk a famíliában anyáról lányára szállt eme gyógymód, bár én bevallom kissé elhanyagoltam eddig, nagyobb becsben tartva a medicína kínálta lehetőségeket. 

Aztán nemcsak édesanyám előbbi szavai ötlöttek az eszembe, hanem egy idevágó majd félévszázados történet is a családi legendáriumból. Ennek bizony az ecsegfalvi általános iskola fiatal tanítónője a főhőse. Ő, akit olyan csillogó és nevetős tekintettel áldott meg a teremtő, hogy megmelegedett mellette mindenki, aki csak belenézett azokba a fekete bogárszemekbe. Így járt a kondorosi ifjú agrármérnök is, aki egy szép napon még úgy ült föl a ványali vonatra, mint addig bármikor, de már azzal szállt le róla, hogy neki vagy ez a kis endrődi lány lesz a felesége, vagy senki más. Na de az ő históriájuk már egy másik lapra tartozik, mert  a mi történetünk idején még nem indult el velük az a bizonyos ványali vonat. Elindult viszont a kis tanítónő, a bogárszemű, a legjobb barátnőjével egyben kolléganőjével Endrődre a szüleihez, hogy ott töltsék a hétvégét. Oda is értek pénteken estefelé, ahol Franciska néni jóféle vacsorával, Vince bácsi pedig csabagyöngyéből préselt musttal várta őket. Ettek, ittak, kvaterkáztak aztán meg, mert már igencsak későre járt az idő, nyugovóra tértek. A lányoknak a különszobában ágyaztak meg. Hanem a vendég kisasszonyban bújkálhatott valami kis víruska, mert ahogy elhelyezkedett az ágyban, szinte azonmód elkezdett köhögni. Előbb csak úgy csendeskén, de aztán már egyre hangosabban. Nemsokára rá is szólt a barátnője, de úgy, hogy nem csak a szeme nevetett bele: "Vigyázz Maruszja, mert meghallja az Anyu és már jön is, hogy bekösse a torkodat valami "gatyadarabbal." Alig fejezte be a mondatát, már nyílt is az ajtó.