Hálás vagyok

HOGY ITT VAGYOK,

HOGY MOST VAGYOK,

HOGY KÍVÜL-BELÜL EZ VAGYOK.

HOGY CSETLŐ-BOTLÓ LÉNY VAGYOK.

HOGY VAN MIT MAGAMBÓL ADHATOK,

HOGY VAN KINEK ÉS VAN KIÉRT,

ÉS NEM SZÁMÍT, HOGY ÉPP MIÉRT.

HOGY EZ AZ UTAM,

ÉS NEM EGYEDÜL JÁROM.

HOGY TUDOM MIT JELENT A SZÓ:

SZERELMEM,

GYERMEKEM,

BARÁTOM.

HOGY A SZEMEM ÍGY LÁT,

HA A VILÁGRA TÁROM.

HOGY A SZÉPTŐL KIRÁZ A HIDEG,

HOGY BELÜLRE FÉNYKÉPEZHETEK.

HOGY A BÁNAT EGYSZER TOVASZÁLL,

HOGY A JÓ SZÓ BÁRHOL MEGTALÁL,

HOGY A DERŰ HŰSÉGES EBEM,
HOGY A KACAGÁS KÖNNYET IS TEREM.
HOGY HOLNAP IS FELKEL MAJD A NAP,
HOGY A KERTBEN ÉPP RIGÓ SZALAD.

HOGY A SZAVAIM VERSBEN (IS) CSENGENEK,
S HOGY MINDEZEN ELTÖPRENGHETEK.

Engem Magdi kérdezett meg. Vigyázat, mert most passzolom a labdát! Gaby! Szűcs Ági! Ti miért vagytok hálásak? Nem kötelező ám válaszolni, csak ha kedvetek van hozzá!

A Mackó

A kisfiú nyolc hónapos volt, amikor a Mackó megérkezett. Külföldön élő nagyszülők küldték Karácsonyra és egy szépen becsomagolt papírdoboz rejtegette egészen a Szentestéig. Akkor aztán a kisfiú négykézláb az óriásként föléje magasodó, egyébként inkább közepes méretű, finoman illatozó fenyőfa alá mászott, és párnás kis kezeivel hozzálátott kibontogatni. A ragasztószalaggal nem túlzottan rokonszenvező nagyiknak és a segítőkész egyben rettenetesen kíváncsi nővérkének hála, a csomag viszonylag könnyen adta meg magát és néhány perc múltán rejtekhelyéről végre előbújhatott a Mackó. Huncútul csillogó gombszemeit nyomban szabadítója szürkészöld tekintetébe mélyesztette és elővette a lehető legbájosabb mosolyát. Ki is húzta magát, hogy még fessebbnek tessen a vérvörös és pihe-puha plüss kezeslábasában, amihez a nyakánál hófehér gallér csatlakozott, imígyen kölcsönözve hetyke eleganciát medvésen bumfordi egyéniségének. Pár pillanatig csak csendben nézegették, mustrálták egymást. Aztán a kisfiú felkacagott és teljes erőből a szívéhez szorította vadonatúj cimboráját. A Mackó alig kapott levegőt az öleléstől, de mégis boldogan könnyebbült meg ettől a fogadtatástól. A mellkasán érezte a kisfiú izgatott szívdobogását és már tudta, hogy a lehető legjobb helyre került.

Az első, sorsdöntő találkozás óta majd tíz esztendő telt el. Eközben kézközben a fényesen puha, piros öltözet először csak megereszkedett, aztán annyira megkopott, hogy pár éve egy kedves barát aranykezű anyukája új ruhát varrt ahogyan Ő nevezi, Mackó Úr számára. A hamvas, bézs bunda sem a régi már, itt-ott bizony likacsosodik. A gallér pedig semmilyen csodaszerrel sem varázsolható többé hófehérré. És mivel a kisfiú immunrendszere már nem veszi ezt zokon, a mamája egy ideje a korábbinál ritkábban és a legkímélőbb kímélő programon mossa ki a Mackót, csak hogy még egyben szedhesse ki a dobból. Az egykori elválaszthatatlan pajtás is régen kitipegett már a babakorból. A hajdani kis kalácsképű alaposan megnyurgult és ugyan még egy fejjel alacsonyabb az anyukájánál, de egy számmal már nagyobb cipőt hord nála. Szabad idejében nem nagyon szöszmötöl plüssjátékokkal helyette inkább a labdát kergeti harcos középpályásként vagy drótszamarának nyergében netán kedvenc videójátékával múlatja az időt. Két dolog azonban mitsem változott. Az a huncútul csillogó, meleg és biztonságot nyújtó barna tekintet meg a sokszor még most is a régi ragaszkodással belé-belécsimpaszkodó szürkészöld szempár. Ilyenkor a kisfiú mamája évődve megkérdezi: "Ugye azért az esküvődre nem Őt viszed magaddal tanúként?" A kisfiú elmosolyodik, de azt nem láthatja, ahogyan a mamáján a feje búbjától a csigolyái ívén át a talpáig szánkázik végig egy lelki villámcsapás keltette kellemes bizsergés. Mert az éjjeli szekrényében bizony ő is őriz Valakit. Valakit, akire hajdanán rábízta gyermekéveinek valamennyi titkát. Valakit, akinek hiányzik az egyik szeme és piszkosfehér zoknit hord a bal lábán, mert a talpából folyik a szalma, és a lötyögő jobb füle melletti vörös folt egy keserűen megsiratott óvodai festőbaleset néma tanúja.

Egy Mackót.

Levendula

Nagyon szeretem a levendulát. Szeretek elgyönyörködni a kis bugás, kékeslila virágaiban, megmorzsolgatni őket a tenyeremben, majd beszippantani az ottmaradt illóolaj miniatűr cseppjeinek frissen fanyar, gondűző illatát. És azt is szeretem, hogy olyan igénytelen növényke, nem várja el, hogy az ember naponta öntözgesse, kényeztesse. Jól tűri a szárazságot és még itt nálam Waterloo hűvös klímájában is eléldegél egy kis virágládában, pedig ez aztán minden tekintetben messze esik szülőhazájától, a napsütötte Provance-tól. Na, arrafelé már nemcsak kaspókat, de egész mezőket pingál lilára, és megélhetést biztosít mindazoknak, akik, mikor már beérik, búzamódra learatják, kipréselik és lepárolják. Avignon-tól dél-keletre, félórányi autózás után már Luberon vidékén, Coustellet városkában találjuk magunkat, ahol még egy múzeumot is szenteltek neki. Idén nyáron ott jártunkban-keltünkben mi is betértünk ide, hogy jobban megismerkedjünk a növénnyel és azzal a fáradságos és varázslatos folyamattal, amelynek végére a rétek lilaszoknyás tündére gyógyhatású, akácmézszínű folyadékká változik át. Ezt a múzeumot egy család alapította, akik azontúl, hogy generációkra visszamenőleg a művelésével foglalkoznak ezzel is hozzá akartak járulni ennek, az ottani tájra oly jellemző nemes fajtának (lavandula angustiflora) a megőrzéséhez és védelméhez. Pazar gyűjteményt hoztak létre mindazokból a tárgyakból, amelyek a levendula műveléséhez és feldolgozásához kötődnek.

Már belépve meglegyint az az utánozhatatlanul átható illat, tévedés kizárva, megérkeztünk a levendula templomába. Nem szegheti a kedvünket az sem, hogy egy szemtelenül leleményes kínai idegenvezető kihaszálja pillanatnyi bizonytalankodásunkat és a pénztárnál elénkrukkol népes csoportjával. Bevallom bennem azért van némi sértettség, mert hát mégiscsak a magyarokról járja az a bizonyos forgóajtós anekdota... De nem kezdünk el pattogni, hiszen ráérünk, bokros teendők nem nyomasztanak és vonatfütty sem hallik. Milyen nyugtató is tud lenni a levendula! Illatfelhőbe szedálva járjuk végig a termeket, hogy felfedezzük az orvoslás és a parfümipar terén is elismert levendulaolaj készítésének évszázadokra visszamenő fortélyait. Nekem a hőskorból származó irdatlan lepárlóedények ragadják meg a fantáziámat. Először voltak a szabadtűzűek, aztán a vízfürdős változatok , majd a gőzüzeműek. Szépen csillogó vörösrézből készültek és olyan is akadt, amelyikhez tésztaszűrőnek álcázott sombrerószerű alkatrész is tartozott. A Bádogember biztos kinézné magának, ha erre járna... Ezután következik a címke-, a parfümösüveg- és az öltözetgyűjtemény. Évtizedeken, mi több, évszázadokon átlépő hétmérföldes csizmánkat akkor dobjuk le, amikor a vizit elérkezik a múzeum butikjához. Igazi kis ékszerdoboz! Rusztikus fenyőbútorokkal van berendezve és a portékák (isteni olajok, kölnik, krémek, tusfürdők, szappanok és persze szárított levendula csokrokba és gusztusos kis zacskókba kötve) a polcokról és kosárkákból kacsingatnak ránk. Nőből vagyok, és hát ennek a szemezésnek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Ahogyan velem egyetemben sokan mások sem. Így kifeléjövet már ott lapul az ízléses kis lila papírtáskában egy molyűző zacsi és egy üvegcse relaxációs masszázsolaj. A héten már kenegettem is vele kisfiam fociban megfáradt tappancsait. Mivel a nővére is kikunyizta, hát az övéit is. Pedig eredetileg önző módon hitvesnek szántam, meg persze magamnak. Majd annak is eljön az ideje, hiszen maradt még elég az üvegben! Juteszembe, Dávidnak holnap meccse lesz...

A múzeum honlapját itt találod.

Megint örömködök

Díjat kaptam. Méghozzá Magditól. Ráadásul nem is igazán mostanság, hanem már lassan vagy két hónapja. Csak közbejött a vakáció meg egy nagy adag figyelmetlenség, már ami az én retrospektív blogböngészésemet illeti. Szóval a lényeg az, hogy csak ma vettem észre. És nagyon örülök neki. Első felindulásból az jutott eszembe, hogy ott a hullámzó gondolatok birodalmában köszönöm meg. De aztán másként döntöttem. Inkább itt teszem. Ugyanis aljas módon dicsekedni is szeretnék! Mert bármennyire is úgy érzem, hogy a szó átvitt értelmében sokszor és sokféleképpen vagyok kitüntetve, a kisdobos és úttörő plecsniket leszámítva, ez az első díjam. Az értékéből számomra semmit nem von le az, hogy virtuális, mert őt, akitől kaptam, pont ebben a virtuális térben ismertem meg (jóllehet azóta már sikerült személyesen is találkoznunk és fogunk is még!) és nagyra tartom többek között a sokoldalúságáért, a műveltségéért, a pozitív életszemléletéért. A mód pedig, ahogyan ajánlotta, különösen jólesett és megérintett. Köszönöm!

Aztán meg azért is kerítek ekkora feneket a dolognak, hogy magam is kihasználhassam a díjazás lehetőségét. Jelképesen átnyújtom most Gabynak, aki mindig felkavaró őszinteséggel vall magáról és ezen túlmenően csodás erdélyi helyekre kalauzol el, és Szűcs Áginak, hogy újabb bejegyzésre biztassam vele, bár tudom, hogy a behavazottság kifejezés messze nem adekvát arra a viszonyra, ami pillanatnyilag a munkájához fűzi. Simon Ágit és Boncát csak azért hagytam ki, mert Magditól már bezsebelték.

Duruzsolt

Biztosan Veled is előfordul olykor-olykor, hogy függetlenül attól, hogy éppen mit csinálsz, egyszercsak elkezd benned énekelni, duruzsolni egy dallam vagy egy mondat. Szinte észrevétlenül surran beléd és fokozatosan kerít a hatalmába, de úgy, hogy szabadulni sem tudsz tőle. A legbosszantóbb pedig az, hogy tisztában vagy vele, hogy nem a sajátod (sajnos), de fogalmad sincs róla, hogy honnan ismerős és nem is tudod folytatni. Ma reggel miután Dávidot kivittem a focipályára, mert labdakergető táborba jár a héten, útban visszafelé egy óvatlan pillanatban, ez a sor szólalt meg bennem:" egyszervoltszépazanyámtánca". Eljött velem bevásárolni és a sorba is beállt mellém a pénztárnál. Elég sokan voltak előttem, ezért mire odakerültem már csak egy gigantikus kérdőjelként visszhangzott odabent. Alig vártam, hogy végre hazaérjek és bekapcsolhassam a számítógépet. A szatyrokat lecsapva leültem a masina elé és hálás voltam érte, hogy egy egész világháló lesz a segítségemre abban, hogy kipecázhassam, amit keresek. És kifogtam, mint egyszeri halász a mesében, aranyhal gyanánt, Sinka István gyönyörűséges versét! Mire az utolsó sorhoz értem, már nem bírtam a könnyeimmel. De ezek jóízű könnyek voltak. Abból a fajtából valók, amiknek nyomában elégedettség és derű jár. Ilyen lett tőle az egész napom és közben végig az volt az érzésem, hogy nem véletlenül talált meg, hanem küldte valaki. Akárki is az, köszönöm neki és csak azt szégyellem, hogy nem jutott eszembe rögtön, hogy kié és az sem, hogy gimnazista koromból ismerem. Akkor mondta el egyik osztálytársnőm, egy hosszú, ébenfekete hajú, sudár, szép leányka csengő hangon, lebilincselően.

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,

mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,

közéjük lendült hatodiknak

apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

(1939)

Ezen a portálon bukkantam rá az Interneten.

Befőzök

Akik jobban ismernek, azok már sejtik, hogy nem íncsiklandó lekvár netán befőtt lesz majd a végeredmény. Ebből a szempontból bizony igen messze esett alma a fájától. Én már nem főzök be gyümölcsöket, de az anyukám számára még egyfajta rituálé volt a nyári befőzés, amit idejekorán, már tavasszal a virágzáskor megelőzött a majdani eper, meggy, cseresznye vagy baracktermés milyenségének és mennyiségének a latolgatása. Végül persze mindegy is volt, hogy apukám zöld ujjának köszönhetően teljes egészében a telekről, vagy a piacról kipótolva kerültek haza a gyümölcsök, szeptemberre fordulva már peckesen sorakoztak a spájz polcain a felcímkézett üvegek, hogy a szomorkásan szürke őszi vagy téli estéken aztán nagyot nyújtózkodva, kiszabadulhasson belőlük a napfényes nyár gondosan palackbazárt szelleme.

Szinte már hallom is a kérdésedet: "Akkor mi a csudát főzöl be Te, kedves Csilla? Mit akarsz elspájzolni a télre?" Hát mindazt, amit az elmúlt hetekben végigéltem. Hat hét távollét után visszatértem és most lelkem virtuális éléskamráját akarom telerámolni az összegyűjtött élményekkel dugig töltött dunsztosüvegekkel. Hogy legyen mire rájárni szűkösebb időkben... (de tulajdonképpen bármikor, amikor csak akarom)

Miközben a múlt héten újabb netes fényképalbumot hoztam össze a nyári termésből elég lassacskán és elég sok szerencsétlenkedés közepette ( finoman szólva továbbra sem ringathatom magamat abban a hitben, hogy technikai zseninek születtem...), rá kellett jönnöm, hogy a legtökéletesebb fényképezőgép az itt működik legbelül. A kézbefogható változat minden kézzelfogható részletet képes rögzíteni: varázslatos színeket, épületeket, tájakat, városokat, és persze személyeket. Kíméletlenül megmutatja, ha a szokásosnál is gyűröttebb vagyok egy egy megöntözött és kiadós vacsora után, és persze leleplezi, hogyan szaporodnak a szarkalábaim, de azért azt sem tagadja el, ha alkalomadtán nagyon jól és urambocsá' csinosnak érzem magamat a már nem annyira feszes bőrömben egyszerűen attól, mert szimbiózisba kerültem a tűző nap elleni védekezésül menyecskésen a fejemre kötött tűzpiros western-kendővel. Namármost az a másik, a belső műszer az még ennél is többet tud. A képekre, mint katalizátorra pillantva képes megidézni, mindazt, amit közben átéltem és éreztem. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amelyekről nem is készültek képek!

Így pereghet végtelenítve odabent valahol életem filmjének a werkfilmje, amelynek bizonyos kockáit készülök én most "eltenni télire". A teljesség igénye nélkül ezeket:

• Boldog találkozásainkat a családunkkal, a barátainkkal. Az ölelésüket, a kíváncsi tekintetüket.
• A gyomaendrődi Kecsegésben fáról szedett őszibarack sóhaját, amikor letéptem és beléharaptam.
• A "Hát szerbusz"-t, amire az egyik szívbéli barátnémmal egyezményesen lecseréltük az "Egészségedre"-t és Kir Royal-lal telt poharainkat kavagva egymásra koccintottuk.
• Az örömet, amikor több, mint egy év után magamhoz szoríthattam a másik szívbéli barátnémat és az ürességet meg a sós könnyek ízét a torkomban, amikor hosszú időre újra búcsút vett tőlünk a fiaival, és csak néztem utánuk Visegrádon, ahogyan távolodnak.
• Gyerekeim a végetnemérő kidobózástól kipirult, boldog kis arcát.
• A férjem szemét, amikor három héttel utánunk Magyarországra érkezett és átölelt.
• A San Giorgio Maggiore tornyából és a Notre Dame de la Garde felé vezető emelkedőről elém táruló látképeket.
• Az utolsó estét Cavalaire-ben, amikor a telihold fényénél a tenger és a föveny a lábammal szeretkezett.
• A kisfiam leírhatalan büszkeségét, miután megmutatta a horgászzsákmányát.
• Kislányom rakoncátlanul ugrándozó göndör tincseit és a csilingelő nevetését, amikor vacsorából visszatérve a fiúkkal versenyt futottunk a szállodáig. (Nem mi győztünk...)
• A szeleket és a napsugarat, akik egyszer a Balatonon, máskor meg a croisic-i Côte Sauvage-on biciklizés közben túrtak a hajunkba incselkedve.

Végül hagy írjak ide még valami számomra nagyon lényegeset. Biztosan nem mindegy, hogy hol és az sem, hogy mikor és milyen körülmények között tölti valaki a szabadságát. De a legfontosabb mégis az, hogy mindeközben kik veszik körül. Köszönöm tehát mindenkinek, aki a nekem, nekünk ajándékozott idejével hozzájárult "üvegeim" megtöltéséhez. Hitves, Téged pedig áldjon meg az ég azért is, hogy mindezt a szó materiális értelmében is lehetővé tetted!

Áció, káció...

Visszaszámolok. Már csak egy nap indulásig. Ezért most nem is futja hosszabb bejegyzésre, remélem elnézed nekem. Ma volt a suli utolsó napja. Végre Belgiumban is kitört a VAKÁCIÓ! Igencsak mozgalmas és izgalmas hetek után, ráadásul igazi szép nyárias idővel, hogynemondjam kánikulával. Kiélvezni ezt a részét ugyan nem fogjuk, legalábbis itt nem, mert bőröndtöltögetéshez, úti előkészületekhez és rámoldához nem is annyira kellék a verőfény, de azért a gyerekek utolsó sulis napjait mégis bearanyozta. Már úgysem volt szó tanulásról, a jól sikerült záróvizsgák után megnyugodtak a kedélyek és a legtöbb időt inkább a szabadban töltötték. Tegnap biciklitúráztak és pancsoltak a célállomásnak kinevezett tóban. Holnap pedig elindulunk hazafelé. Az út egyhuzamban nagy falat nekem a hajtóbakon, aki nem vagyok a hajnaltól késődélutánig tartó félnapos derbik híve, ezért a távot két etápra osztva Nürnbergben megpihentetjük fáradt tagjainkat és megabrakoltatjuk a lovakat is. Csütörtökön úgy számítom nagyjából két óra magasságában pedig végre beleszippanthatunk a hazai levegőbe. Apukámnak volt régen az a szokása, hogyha Rezgővel (ezen a néven szólította kedvenc Skodáját) átlépte szűkebb pátriája Békés megye határát, elégedetten megjegyezte: " Na, itt még a szél is másképpen fúj." Ez az a mondat, ami Nickelsdorfot és az utolsó útbaejtett benzikutat elhagyva, immár notóriusan belőlem is kikívánkozik. Hazaértem. Itthon vagyok. Győr után már keresgélem a szememmel a sztráda jobboldalán a Márton hegyet megkoronázó apátságot. Tiszta időben meg is találom. Eddig még mindig ilyen időben érkeztünk meg. Nem számított, hogy nyár volt, tél vagy éppen tavasz. Aztán ha birtokbavesszük szilasi főhadiszállásunkat, kezdetét veszik az újra egymásratalálások barátokkal, családdal, ismerősökkel. A szó átvitt és szoros értelmében vett összeölelkezések. Olyan ölelések, amelyekre hónapokat és olyanok is, amelyekre több, mint egy évet vártunk. Mintha másik dimenzóba kerülnénk, mert az idő végessége folytán nagyon intenzíven élünk meg mindent. Szinte habzsoljuk a közös élményeket. Ilyenkor úgy érzem magamat, mint a Jégkorszak ősmókusa, amikor végre magához ölelhette az ő szerelmetes makkocskáját.

A holnapi indulás lesz számunkra a nyári szünet nyitánya és majd csak augusztus második felében térünk vissza Waterloo-ba. Ezalatt az idő alatt a Csilla-firkák és a Sóhajtások is szünetelnek, de másfél hónap múltán ismét folytatódnak. Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék még minden kedves olvasómnak kellemes nyarat, boldog együttléteket és szép élményeket kívánni! Ja és azt is, hogy sokszor legyenek ők is "mókusos" hangulatban!