Karácsony

VALAMI ÉDES,
VALAMI FÉNYES,
VALAMI ANGYAL,

VALAMI ÁLOM,

VALAMI KÖNNYŰ PILLESZÁRNYON

IDEÉR,

MEGTALÁL,

S MAGAMRA

ESZMÉLŐ,

BÉKÍTŐ

CSÖNDBE ZÁR.

Jó ideje nem verseltem már,

de most ezzel a friss, még szinte meleg aprócskával

szeretnék minden kedves olvasómnak
MEGHITT, BOLDOG ÜNNEPEKET 

kívánni!

Nemszeretem reggelnek indul. Fázósan ébredek és egymagamban ülök le reggelizni. Hallom, ahogyan kövér esőcseppek koppannak a konyhaablakon. Odakint még sötét van, csak az utcai lámpa világít. A többiek alszanak, vagy ébren, de a meleg paplan oltalmában várják ki az ébresztő óra csörrenését. Hiába próbálkozom, nem akar megszólalni a kedvenc rádióm. Valami gond lehet az internettel. Pedig annyira szeretném, ha emberi szó nyomná el az eső monoton kopogását és a belső hangokat, amikre most egyáltalán nincs kedvem odafigyelni. Gépiesen állok neki elkészíteni a tejeskávémat, és majdnem elfelejtek cukrot tenni bele. Pedig az utóbbi időben már kettővel iszom. Amikor készen van, kezembe veszem a forró csészét és az arcomhoz emelem. Mielőtt megkóstolnám, még szertartásosan beleszippantok a gőzölögve illanni készülő aromába. Aztán az ájpodról keresek egy dalt. Meglepően határozott belső hang súgja, hogy melyiket válasszam. Három éve már, hogy nagyon megszerettem. Most is engedem, hogy hasson rám, hogy átjárja minden porcikámat és megszólaljon újra meg újra. Akkor zárom csak el, amikor odatelepszik mellém Noémi és a párom. Dávid még ráér felkelni, az iskola itt van a szomszédban. Kétharmad mindenem kisvártatva elkezd valami megoldhatatlannak tűnő latin leckéről beszélgetni. Eleinte bosszant, hogy jószerével egy kukkot sem értek a diskurzusból, bár nincsen ezen mit csodálkozni, latinos műveltségem Caesar néhány aranyköpését leszámítva erősen konvergál a nullához. Így aztán inkább komótosan kanalazom a müzlis joghurtomat és úgy pillantok a velem szemben reggelizőkre akár egy némafilm szereplőire. Közben meg mintha csak most látnám őket először, elkezdek újólag rácsodálkozni ezekre a párna kócolta tincsek alól cinkosan összecsillanó kék szemekre, erre a két, álmoskásan is megkapó, egymásra rímelő arcra. Kanalazok tovább, de a testem libabőrösen ujjongva ünnepli, hogy hozzájuk tartozom.

"A la vitesse où le temps passe, rien n'efface l'essentiel."  
(részlet Francis Cabrel: La robe et l'échelle című dalszövegéből)

Azon ami lényeges,  nem fog az idő.

Ma reggel el is hiszem. Fenntartások nélkül.

A költő helye

Úgy hallottam valaki azt találta mondani a minap, hogy NEKI mégsem kellene ott ülnie. 

Nagyon nem értek ezzel egyet. Szerintem nem is ülhetne jobb helyen. És nem azért, mert már annyira megszoktam, hogy éppen azokon a lépcsőkön üljön. Hanem azért, mert nekem Ő a LEG, aki képes volt meglátni a láthatatlant és kimondani a mondhatatlant. És egyáltalán nem mellesleg időtlenül időtálló.

Hosszú évek óta kísérnek már a versei, hol elringatnak, hol felráznak, hol a szemeimet nyitogatják, hol pedig a mankóimmá lesznek. Például olyankor, amikor úgy, mint most itt Waterloora, köd ereszkedik rám. Mitagadás, eléggé ködös időket élünk manapság.

Drótszamarak, kanálisok, poffertjes

Nemrégiben először jártunk ott és nagyon megkedveltük. Pedig volt pár pedig. De ezek időközben elvesztek a bagatellség süllyesztőjében, ami mint tudjuk, a feledés előszobája. Mi pedig végleg a szívünkbe zártuk a helyet, ahol egy hosszú hétvégén annyira jól éreztük magunkat. Ezt az őszbe öltözötten is dinamikus és felszabadult lelkületű várost, ahol a csatornák mentén közlekedők között a kétkeréken gurulóknak áll a világ. A várost, amely lenyűgöző múzeumot emelt egy zaklatott és sebzett lelkű zseninek, aki úgy tudott festeni, hogy muszáj gyökeret ereszteni a képei előtt. A várost, amelyben a felejteni nem akaró emlékezet megőrizte a hatmillióból egy Anne házát és mind a mai napig kígyózó sorokban, türelmesen várakoznak előtte a látogatók, hogy szembenézzenek nemcsak a múlt sötét árnyaival, hanem  azok mai reinkarnációival is. A várost, ahol puritán homlokzat rejti a legjobbnak kikiáltott palacsintázót, aminek robusztusan rusztikus asztalánál ülve az ember lánya csodálattal vegyes érdeklődéssel figyeli a szomszédjában "egy tálból cseresznyézőket", akik négyen négy villával, csillogó tekintettel és gyermeki boldogan hajolnak a kétszázforintosoknál alig nagyobb átmérőjű süteményekkel megrakott tányér fölé. Muszáj hát nekünk is megkóstolnunk a poffertjest. Vajasan, porcukorral meghintve és cukorsziruppal lelocsolva. Vannak helyzetek, amikor úgy jó, ha nagyon dolce az a vita. Repetázunk is, de a fényképezőgép valahogy a második adagról is lemarad. Aztán persze van sok minden, amiről meg nem. A parkoló autó tetején hetyke eleganciával időző kócsagról például nem. Pedig az első pillanatban azt hittem róla, hogy nem is igazi. Mert mi a csudát keresne egy ilyen Amszterdam kellős közepén, ráadásul ennyire megátalkodottan rendíthetetlenül? Most visszagondolva már nem is érdekes a miért, elég, hogy ott van, vagyis hogy ott volt és egy eldugott, csöpp kis utcában találkoztunk vele.

Ide még egy praktikus tanács a valamikor Amszterdamba készülőknek: érdemes interneten beszerezni és kinyomtatni a múzeumi belépőket, mert ezzel hosszadalmas sorbanállástól kímélhetjük meg magunkat. Az Anne Frank házba a kicsiny befogadóképessége miatt konkrét időpontra kell jegyeket váltani, de például a Madame Tussaud és a Van Gogh múzeum esetében a váltás évének legutolsó napjáig érvényesek a belépőjegyek.

MESEmlékezős

Csöpörgő esőben ülök az autóba és elindulok Noémiért. A táncórája nemsokára véget ér. A Chaussée de Bruxelles szokásos dugói, a vészvillogós leállók és a vadnyulak módjára átkelő gyalogosok most nem bosszantanak. Hangoskönyvet "olvasok". A Parti Nagy Lajos tollából való történetek Cserhalmi György hangján szólalnak meg.* Ellenállhatatlanok. Nincs mese, mosolyogni, nevetni sőt időnként felnyerítve röhögni kell. "Ott kapál a felesége szépen kezeslábasban. Orcája, karja bekenve napolajjal. Egyszercsak látja ám, hogy jön felé az ördög Csepel kerékpáron." Egyre jobban belekezd az eső, így az ablaktörlő lapát és a vízcseppes szélvédő takarásában egészen elengedem magamat. Aki így is ki tudja venni, hogy bömbölök a nevetéstől és rángatózó vállakkal a kormányra borulok, az megérdemli és nyugodtan sültbolondnak nézhet. Negyedórán belül meg is érkezem. Szinte már sajnálom, hogy tiszteletkörök nélkül, azonnal találok egy parkolóhelyet úgy százméternyire a tánciskolától. Ernyőmbe kapaszkodva ballagok felfelé a téglaszínű épület irányába, viszem tovább az arcomon a mese keltette mosolyt.  Inkább csak nézem, de az esőfüggönyön át nem nagyon látom a szembejövőket. Mindeközben az emlékezetem meglepő élességgel vetít elém valakit.

Sovány kislány volt. Pipaszárlábú, madárcsontú. Fiúsan rövidre nyírt frizut viselt és a tökfőzeléknél talán csak az injekciót meg a szoknyát utálta jobban. De rajongott  a töltetlen savanyú cukrokért, a hatalmasra fújható gömbrágóért, a Győri órás kirakatában csillogó gyűrűkért és a mesékért. Amikor még óvodás  volt, tréfáskedvű édesapja talált ki neki meséket és ezekkel igyekezett elaltatni őt a vasárnapi ebédek után. A parkban kézenfogva sétáló rókáról meg a nyulacskáról, és a mézzel töltött, ragadós csizmával majmot fogó vadászról szólót szerette a legjobban. Nem tudott rájuk unni, kötelező és biztonságot jelentő kellékeivé váltak a vasárnapi ebédutánok rituáléjának. Aztán amikor már megtanult olvasni, új rítus született. Az iskolából hazaérve fogta magát és a leckézés előtt kedvenc meséskönyvei (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese, Benedek Elek: A világszép nádszálkisasszony) és egy zacskó cukorka társaságában rendre elkirándult Meseországba. Oda ahol minden olyan furfangosan egyszerűnek, logikusnak, igazságosnak és magától értetődőnek tűnt. Ilyenkor ő, akit tüsi haja és szögletes idomai miatt annyiszor néztek fiúnak, hogy más normális ember már alighanem identitásválságba került volna tőle, nos ő szemrebbenés nélkül odaképzelte magát a legeslegszebb királylányok helyébe és ettől valahogy egy csapásra vagy kettőre a helyükre kerültek a dolgok. De persze olyan is volt, hogy nem. Elvégre a mentsvárak sem mindig százszázalékosak.


Na itt a vége, fuss el véle,  valahogy így esett meg a minap, hogy a mese összehozott  a  kislánnyal, aki egyszer voltam, hol nem voltam. :)

* Parti Nagy Lajos: A pecsenyehattyú és más mesék

Hangoskönyv Cserhalmi György előadásában

Szeptember végi apróságok

Mostanában úgy húzom magamra ezeket a nyáriasan napsütötte, szeptember végi délutánokat, mint téli estéken a melengető, puha takarót. Valami kellemes, némi gyomortájéki bizsergéssel társuló, finoman rezignált melankóliával bútorozom össze és hagyom, hogy a hangulathoz nagyon de nagyon passzoló* vadonatúj lemezéről, Maurane jazzy, fátyolosan mély hangja kísérgessen utamon ruhateregetés vagy kis kerti kapirgálás közben. A műélvezésbe alkalmasint becsatlakozik egy-egy fűnyíró vagy a szomszéd kutyája, aki basszistákat megszégyenítő orgánummal büszkélkedhet és akinek esze ágában sincs véka alá rejteni sommás véleményét a négylábúikat huzamosabb időre magukra hagyó gazdikról.

Közben azért itt motoszkál a gondolat, hogy így, ebben a formában ez a koktél bizony nem lesz, nem lehet hosszú életű, de talán pont ettől annyira szerethető. Mint a legeslegutolsó szelet a kedvenc sütimből. Régen, kislány koromban, ha újrakínáltak, inkább jólnevelten megköszöntem és nemet mondtam. Így a negyvenes éveim derekán már jószívvel és őszintén elfogadom, sőt gourmand módjára kiélvezem, ha valami jó ér. Most például az őszbe karoló nyarat. Milyen kár, hogy egy hónapja kishitű voltam, mert akkor nem a gardróbszekrény legeslegaljáról kéne, mindent összetúrva előkotornom a fehér rövidnadrágomat.


* 
"Fais-moi une fleur, range tes larmes
Dehors le soleil se débine
Viens vite, avant qu'il ne désarme
Ecouter le chant des glycines"


Tégy velem jót, hagyd  könnyeidet
Szökni készül odakinn a nap
Siess hát, és amíg még lehet,
hallgasd velem a lila akácokat.

Édes

Mindig volt valamilyen finom cukorka a táskájában. A frutit és a tejkaramellát szerettem a legjobban. Ha autóba ülök, gyakran indul be az emlékmozi; érzem a jelenlétét magam mellett, szinte látom ahogyan keresgéli, majd elszöszmötöl a zörgő papírral és az anyósülésről átnyújtja nekem. Édes. Mint a forró tepsin pihenő szilvalekváros kiflijei, amik ünneppé avatták a leghétköznapibb hétköznapokat is, és amiknek a tetejéről annyira jó volt lecsenni a pírított cukrosdió darabkákat. Míg apukám rendre évődött velem emiatt: "Nocsak "Lapis" kisasszony, maga lop is?",  ő szó nélkül elnézte nekem.

Pedig vele vívtam pimasz-kamasz korom csip-csup csatáit. Szótüskékkel karcolt sebekkel fizettük meg a későbbi "félszavakból is értelek" kapcsolat árát. Amúgy mostanság is "csörtés" idők járnak, és van úgy, hogy nehezen találom a helyemet a pástnak ezen az oldalán. Ilyenkor általában szügyig gázolok a kérdőjelekben és keserűen szembesülök azzal, hogy mennyi mindent nem kérdeztem meg akkor, amikor még megtehettem volna. A lelkem legmélyén persze tisztában vagyok vele, hogy a válaszoknak belőlem kell jönniük, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy mellette sokkal könnyebben találnék rájuk. 


Állítólag az időnél nincs jobb felcser, és van is ebben sok igazság, saját tapasztalatból mondom. Mégis, most az az érzésem, hogy ezt az egészet csak azért firkálom itt össze, hogy ne kelljen kikiabálnom: "Hiányzol!" Ha most látna, nemigen állná meg szó nélkül: " Csillikém, olyan arcot vágsz, mint az, akinek nem jutott dinnyeföld." 

Na megyek, mert sürgősen utána kell nézzek, hogy parkol-e még egy kis "tyopogatnivaló" a konyhaszekrényben. Leginkább a vívópartneremmel szoktunk rájárni. Hol együtt, hol meg külön-külön.:)

Szeretem.

Nem is tudom mióta már. Azt sem tudom felidézni, hogyan mikor és mivel gyakorolta rám a legerősebb hatást. Csak azt tudom, hogy szeretem és mindig úgy örülök neki, mint egy rég nem látott barátnak, ha megérkezik. Gyerekkoromban még csak egyszerűen elfogadtam, ahogyan rendre egymást váltották ők négyen. Most meg már a legpozitívabb üzenet hordozója lett ez a körforgás. A múló idő megfosztott már sok mindentől, és időbe tellett mire ráébredtem, hogy közben adott is. Mondjuk például a szarkalábak mellé teljességet a tovaillanó, semmi kis pillanatokba. 

Szeretem, hogy éppen virág nyílik az ablak mindkét oldalán. Szeretem, hogy újra a tereszon lengedeznek az illatozón szikkadó ruhák. És tudom lesz majd olyan napom is, hogy nem, de ma szeretem az udvarról behallatszó ricsajt. Szeretem, hogy itt van a tavasz. 

Sarah-nak hívták

Ősz derekán még nem voltam moziképes, de itteni barátnőmtől Dominique-tól kölcsönkaptam a könyvet. Így ismertem meg a történetet, amelyben Franciaország legsötétebb napjaiban kapcsolódik össze két család sorsa méghozzá olyan módon, hogy a visszafojtott, megtagadott múltról majd hosszú évtizedek után hull csak le a titkok leple. Ebben a históriában akkor fonódnak össze a szálak, amikor egy tízéves deportált kislány, Sarah pár hét viszontagsága és gyötrelme után egyedül tér vissza egykori lakásukba a razzia idején a gardróbszekrény rejtekében hagyott kistestvéréért.

Torokszorító és szívbemarkoló vallomás Tatiana de Rosnay regénye arról, hogy mit jelent a jog az emlékezéshez akkor, amikor az emlékeknek ennyire iszonyú a súlya. Lehetséges-e és mivel jár ezt egyedül cipelni? Lehet-e mást tenni, mint feltárni a múlt történéseit akár ennyi év után is, még ha ennek az is az ára, hogy semmi nem lehet  és nem is lesz már ugyanolyan, mint annak előtte? 

Szépségesen nehéz olvasmány volt, megsirattam. Nem is egyszer. Kezdetben bizony igen lassan haladtam vele, félre-félretettem. A francia nyelvre fogtam, de másról volt szó, mert egy este végleg kézenfogott és többé már nem eresztett el. Jócskán elmúlt éjfél, mire befejeztem. Mikor ehhez a részhez értem már tudtam, hogy meg fogom próbálni lefordítani Nektek, mert ezek az egyszerű sorok minden másnál kiáltóbban adták tudtomra azt, hogy mi minden veszett oda már akkor és ott, a Vel d'Hiv* poklában. 

"A kislány az anyja felé fordult és annak sápadt, meggyötört arcát fürkészte. Hiába kereste benne az egykori vidám és szerető asszonyt, mert az, aki úgy ringatta őt a karjaiban, hogy közben kedves kis jiddis beceneveket suttogott neki, az az édesanya már nem volt ott.  Az a mézszínben csillogó hajú, ragyogó arcú kis nő, akit minden szomszéd a keresztnevén üdvözölt. Ő, akinek mindig olyan meleg és biztonságot nyújtó "mama szaga" volt.  Aki magában hordozta a finom étkek, a szappan és a tiszta lepedők illatát. Aki olyan ellenállhatatlanul tudott kacagni és aki azt mondogatta, hogy a háború ellenére is rendben lesz minden, mert az ő családjuk jó, erős és szeretettel teljes. Ő szépen lassan átadta a helyét egy sopánkodó, sápadt és lesoványodott valaminek, aki se nem mosolygott, se nem nevetett, áporodott és savanyú szagot árasztott, a haja száraz és töredezett lett,  elszürkült. A gyermeket szörnyű érzés fogta el. Az anyja már most olyan volt, mintha nem is élne."


A szerző anglo-francia és a könyvet angolul írta Sarah's key címmel 2006-ban. A regény azóta számos nyelven jelent meg. Ha jól tudom, magyarul még nem. Lehetséges, hogy a film megelőzi és előbb hazaér.


* Vélodrome d'Hiver  - fedett kerékpár-aréna Párizsban (1959-ben lerombolták), ahová 1942 nyarán a nácik parancsára francia rendőrök bezsúfoltak több ezer deportálásra összegyűjtött zsidó férfit, asszonyt és gyermeket. 

Köhögős

Idehurcolkodott mellém. Mint amikor kicsi volt és beteg, vagy csak rosszat álmodott, vagy csak egyszerűen nem akart megérkezni hozzá az álommanó. Apját ahogy régen, szépen átpateroltuk a lányszobába. Láza alig volt, de szinte megállás nélkül köhögött és beszélt. Én meg örültem. Na nem a betegségnek. Csak annak, hogy most is,  mint akkor a lámpaoltás után, sürgős és halaszthatatlan sutyoroghatnékja támadt. Szépen lassan sorszámot húztak maguknak a jóccakátok, de mi csak sutyorogtunk. Erről-arról, mindenféléről. Suliról, tanarakról, barátnőkről, frizuráról, zöldszínű körömlakkról meg tudomisén még miről. Csupa világmegváltó apróságról, amiről napközben nem mindig sikerül, mert akkor ő annyira hitelesen alakítja a tűzrőlpattant és önérzetes kamaszlányt amennyire én a nem kevésbé tűzrőlpattant és önérzetes anyukát. De az éjszakának, mint rendezőnek  más koncepciója volt velünk. Láthatatlan ujjaival félresimogatta az ellentéteket és újra cinkosokká avatott bennünket. Élveztem. A köhögését már kevésbé. Azon törtem a fejem, hogy mi lehet az, amit még nem durrogtattam el az itthoni gyógyszeres arzenálból a krákogás elleni harcban. De én kérem szépen addigra már széjjellőttem mindent, üres volt a tár. Ekkor jutott hirtelen eszembe édesanyám, aki most biztosan azt mondaná: "Kösd be a torkát!" Hát fogtam egy vékony sálat és bekötöttem. Aztán végre mégiscsak sikerült elaludnunk. A sálnak köszönhetően vagy mégsem, ki tudná ezt megmondani? Mindenesetre lehet benne valami, mert nálunk a famíliában anyáról lányára szállt eme gyógymód, bár én bevallom kissé elhanyagoltam eddig, nagyobb becsben tartva a medicína kínálta lehetőségeket. 

Aztán nemcsak édesanyám előbbi szavai ötlöttek az eszembe, hanem egy idevágó majd félévszázados történet is a családi legendáriumból. Ennek bizony az ecsegfalvi általános iskola fiatal tanítónője a főhőse. Ő, akit olyan csillogó és nevetős tekintettel áldott meg a teremtő, hogy megmelegedett mellette mindenki, aki csak belenézett azokba a fekete bogárszemekbe. Így járt a kondorosi ifjú agrármérnök is, aki egy szép napon még úgy ült föl a ványali vonatra, mint addig bármikor, de már azzal szállt le róla, hogy neki vagy ez a kis endrődi lány lesz a felesége, vagy senki más. Na de az ő históriájuk már egy másik lapra tartozik, mert  a mi történetünk idején még nem indult el velük az a bizonyos ványali vonat. Elindult viszont a kis tanítónő, a bogárszemű, a legjobb barátnőjével egyben kolléganőjével Endrődre a szüleihez, hogy ott töltsék a hétvégét. Oda is értek pénteken estefelé, ahol Franciska néni jóféle vacsorával, Vince bácsi pedig csabagyöngyéből préselt musttal várta őket. Ettek, ittak, kvaterkáztak aztán meg, mert már igencsak későre járt az idő, nyugovóra tértek. A lányoknak a különszobában ágyaztak meg. Hanem a vendég kisasszonyban bújkálhatott valami kis víruska, mert ahogy elhelyezkedett az ágyban, szinte azonmód elkezdett köhögni. Előbb csak úgy csendeskén, de aztán már egyre hangosabban. Nemsokára rá is szólt a barátnője, de úgy, hogy nem csak a szeme nevetett bele: "Vigyázz Maruszja, mert meghallja az Anyu és már jön is, hogy bekösse a torkodat valami "gatyadarabbal." Alig fejezte be a mondatát, már nyílt is az ajtó.

Jó ember

a hóember.

Ez itt mindenképpen. Meg snááájdig. Ugye? Meg olyan kis életvidám. Mindjárt ezzel a poénnal kezdte:

Mivel búcsúzik suliba induló csemetéjétől a hóember-mama?

- Csak ki ne melegedj!!!

Ünnep

HÉTKÖZNAPI

DIDERGÉSEK

BILINCSÉNEK

JÉGCSAPZÁRJA

CSILINGELŐN

PATTAN SZÉT,

HA HOZZÁÉR

AZ ANGYAL

SZÁRNYA.

Ezzel a kis szusszanásnyi, 

a Firkákba ünnepelni átkéredzkedett

 Sóhajtással kívánok minden kedves olvasómnak

Szép, Békességes Karácsonyt!

Lapozok,

lapozok. Képeslapozok. Úgy a második tucat táján már inkább rémeslapozok. A bevásárlólisták firkantásához  szokott, a billentyűk kopogtatásán edződött ujjaim és a betűk éppen a csatabárd kihantolására készülnek, de folytatom. Az idő múlni tetszik, de nem mérem. Az emailek, sms-ek és az arckönyv századában egyáltalán van ennek az egésznek még értelme? Nem költői kérdésnek szántam, szerintem van. Ezért csinálom. Divat manapság, hála a technikának, gyorsan letudni dolgokat. Én sem vagyok ez alól kivétel, hiszen sikerült jól előretolakodnom, amikor a türelmetlenséget osztották, de a karácsonyi képeslapokkal másként vagyok. Ünnep előtt nekem ez már mániám, hozzátartozik a várakozás szertartásaihoz. Szeretem. Szeretem őket. Küldeni is, kapni is. Szeretem, hogy kézbefoghatóak, hogy ha néha agycsikarás és ujjgörcsök árán is, de beléjük költözhetek a mondataimmal, a girbe-gurba írásommal. Néhány éve még másképpen is, mert akkor saját készítésűeket is küldtünk, ma már nem. Ellustultam, segédkék megnőttek, elunták. Tudom gyerekes a gondolat, de szeretem elképzelni, ahogyan egy kicsit odaülünk velük kandalló- vagy ablakpárkányokra, polcokra, asztalokra, komódok tetejére, azok ünnepére, akikkel nem tudunk személyesen találkozni. Idén több helyre is a szokottnál, mert lábatlankodásom okán, megszakítva eddigi hagyományainkat, most nem utazunk haza a téli szünetben. Ez lesz tehát az első. Az első belgiumi karácsonyunk. Más lesz. Hogy rosszabb, azt nem hiszem, de más. Nagyon. Félek is tőle, meg nem is. 

Kori

Kislánykoromban nagyon szerettem korcsolyázni. Alig vártam az igazi zimankókat, amikor végre fellocsolták a szomszédos iskola udvarát. Szerettem azokat a hosszú és hamar lámpafénybe burkolózó estéket. Szerettem gyorsan, féktelenül siklani és közben megfeledkezni minden másról. Annyira jó volt egy kis időre kibújni a jó tanuló unalmasan rámsimuló jelmezéből és csak hagyni, hogy a fagyos szél a sálamba kapaszkodjon és cvikipuszijaival pirosra csipkedjen. Szerettem magam körül a sapkák alól kikandikáló ismerős arcokat, az állandó zsongást, a jég sikkanását a korcsolyám éle alatt. Szerettem, hogy közben mindig szólt a zene és hogy az a zene szólt. Szerettem hogy a farmerom, hála a két vastag harisnyának, legalább ilyenkor a combomra feszült. Szerettem, miközben persze ahogyan illett, felháborodottan kértem ki magamnak, ha valamelyik fiú levadászta az usánkámat vagy derékon kapott és úgy tolt maga előtt. És ott volt a megfáradtak és elgémberedettek örök mentsvára, a melegedő, az elmaradhatatlan pirospaprikás zsíros deszkával és a mindig valószínűtlenül savanya, ámde forró citromos teával!


Régen volt. Elmúlt. Így van ez rendjén, nincs is ezzel semmi baj. A telet egy ideje már ablakon innenről élvezem jobban. Koripályán pedig azt sem tudom mikor jártam utoljára. Mindenesetre egy jelenetre máig élesen emlékszem. Nem volt sok híja, hogy egy hosszú, bukdácsolásnak álcázott lépéskombináció után ne hasaljak  nagyot a saját kiköpött tüdőmön, s mindeközben csupán egyetlen cél lebegett lelki szemeim előtt: úgy-ahogy lépést tartani a gyerekeimmel. Hitves akár egy a szokottnál vidorabb grál lovag termett mellettem e nehéz pillanatokban, amikor úgy hullott le rólam a komoly és megfontolt családanya néha egészen bosszantóan rámsimuló jelmeze, mint - kedves költőmet idézve -  "ruha másról  a boldog szerelemben".

Újra tagfelvételt hirdettünk

... a CSPMP-be (Családi Plüss Maci Párt). Ezúttal fennállásom a bejegyzés szempontjából teljesen mellékes, hogy hányadik évfordulójának az alkalmából.  A néhány héttel korábban lezajlott akció értelmi szerzői és fővédnökei a párt két tiszteletbeli, egyenjogú társelnöke: Noémi és Dávid voltak. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy bemutassam kik is ültek léptek be:

Ők ketten időközben remekül beilleszkedtek a kis helyi kollektívába. Pótolhatatlanul értékes kádereknek bizonyultak, és mint ahogyan az a képen is igen jól látható, minden tekintetben megbízható, szilárd alapokon és jó széles platformon nyugvó plüssmedve értékrenddel bírnak, így örömmel jelenthetem, hogy tagságukat titkos szavazással, ellenszavazatok nélkül, egyetlen tartózkodás mellett, ezennel véglegesítettük.

Na jó, akkor most megyek és gyorsan kitöltök egy belépési nyilatkozatot a PAV*-ba. Ha ebben a szellemben folytatom, garantáltan sokra vihetem. Fel egészen a...a addig. 

* Pihent Agyúak Világszövetsége

Lépegetők

Két férfiember. Egy kicsi és egy nagy. Egymástól hatvanhat évnyi távolságra és mégis annyira közel. Kézenfogva sétálnak. Nagy egyetértésben, mint azok, akik félszavakból is megértik egymást. Egyik zsebükben útravalónak keksz, a másikban etetésre szánt reggeli maradék lapul. Jól ismerik az utat, nem először járnak rajta. Tudják, hogy hol lakik és mennyire tud örülni a szalonna bőrkének Mancika és a Puli. Tudják, hogy a víztorony melletti bokrokról csudafinom szedret lehet szedegetni, csak a tüskékkel kell vigyázni. Tudják azt is, hogy milyen érzés a hídon állni akkor, amikor gyorsvonat száguld át alatta. Tudják, hogy a kockaházak között hová bújt el a játszótér, és a hinták közül melyiket ajánlatos elkerülni és melyiken a legjobb az ülés. És tisztában vannak azzal is, hogy mire visszatérnek, nagymami husi levese már ott fog gőzölögni a konyhaasztalon.

Amikor ráfordulok a Fácán sorra a bevásárlásból jövet, még a séta elején tartanak, de tőlem már tisztes távolban. Nem gyorsítok, most nem utolérni akarom őket. Csak nézni. Meg aztán a levesnél majd úgyis találkozunk.  A nap a szemembe süt. Ettől ragyogásban, de kissé homályosan rajzolódik ki távolodó alakjuk. Hunyorgok és közben érzem, hogy közös életük filmjéből ezt a kis ellesett, homályos kockát, ezt amíg csak élek, őrizni fogom.

 

Ma délelőtt kicsit hallgatóztam a youtube-on és egyszercsak véletlenül(?) rátaláltam. Lejátszottam  egyszer, kétszer, aztán még, még, még, s mivel csak a saját dobhártyámban tehettem kárt vele, beszálltam én is a két Tamás mellé teljes szívvel és az összes hangszálaimmal énekelni ezt a libabőrösen szép nótát. De jó, hogy az énekléshez nem kellenek lábak! Mire a legeslegutolsó hang is tovaillant, ott találtam magam az emlékezés rámomlott kártyavára alatt.

Megjelent előttem egy kilencévesforma kislány, akit persze még sokkal jobban érdekeltek a tiri-tarka lemezborítók, mint a bennük lévő bakelitkorong barázdái közé bújtatott dalok, de azért ki nem hagyta volna a világ minden kincséért sem, hogy ha már a nagymamájánál járt, át ne sompolyogjon suttyomban a különszobában lakó középső unokatesójának birodalmába. Milyen izgalmas világ is volt az! Hiszen a szoba lakója szombat esténként már bulizni járt! Ha nagymami rákérdezett, Hová mégy kisfiam? csak ennyit válaszolt: A lányokhoz, mamikám! - és nagy puszit cuppantott nagyanyó arcára. A kislány mindig felnézett rá, mert aranyszíve, bitang jó dumája és frenetikus humora volt, boszorkányosan tvisztelt és fejből tudta az egész család név- és születésnapjait. Szobája falán színészek, énekesek és majdnem évakosztümös hölgyek fényképei váltogatták egymást. Az ágy végében Ra-Re könyvektől roskadozó polc és egy hokedlin lemezjátszó. Ki tudta még az elején, hogy mi az, hogy LGT és a Beatles vagy a Fonográf, de egy idő után ismerősökké váltak a dalok, és ha nem is értette mi a nyavalyát is akar jelenteni az, hogy misel mábel, a kislány mégis rendszeresen hallgatta a Na, mi újság Wagner úrral és a Bummm!!! albumos Loksi nótákkal együtt.

Hét éve már, hogy az unokatesó kártyaparti közben átült egy másik, egy égi asztalhoz játszani. Rám hagyta közös emlékeinket és a dalokat.

Csizmus

Fehér és a térdemig ér. Trendiségéből csupán az von le és nem is keveset, hogy egylábas, pontosabban ballábas és nem egy Wellington passzázsbeli mondén shopping túra hanem a braine-l'alleud-i ispotályban eltöltött egyéjszakás kalandom tárgyi bizonyítéka.  Alatta pihenget és regenerálódik a sebészi segítséggel egybeforrasztott Achilles inam és most már csak úgy-ahogy sajognak  megbolygatott részecskéim.

A kórházi egy napom pedig igen tanulságos volt. Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy hasonló intézménybe én eddig csak komplikációk nélkül szülni vagy látogatóba jártam. Nem is kezdeném el bőszen összehasonlítgatni az itteni és az otthoni kórházi viszonyokat, ez ilyen csekély tapasztalattal elég nagyképű dolog lenne, de annyit azért megjegyeznék, hogy errefelé az infrastrukturális és személyi értelemben véve is korrekt szolgáltatásnak szabott ára van, amiből az egészségbiztosító  a fennálló kétoldalú szerződésben foglaltak szerint utólag visszatérít. 


Tanulságokat inkább saját magamról gyűjtöttem be és azt hiszem ezek hozzájárultak ahhoz, hogy mostantól az eddiginél is nagyobb empátiával forduljak mindazokhoz, akik egy- vagy többéjszakás, netán bejáró kalandozók a betegségügy rengetegében. Rácsodálkoztam ugyanis egy másik önmagamra, egy számomra eddig alig ismert Másik Csillára. Hogy a gyógyszerek, a kábultság, a műtét, az egyfajta kiszolgáltatottság érzése tette-e, nem tudom, de mintha a józan értelmem és legendás kincstári optimizmusom cserben hagytak volna és helyükre egy időre befészkelte magát a szorongás, és a félelem attól, hogy bekövetkezhet, hogy előfordulhat, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan kéne. A pánik határán, mint járdaszegélyen egyensúlyozva billegett a tudatom és őszinte aggodalommal nézegettem, tapogattam a majdnem 24 órára a mozdulatlanságba bénított lábamat, miközben átfutott rajtam -nem is egyszer- a gondolat, hogy Te jó ég, mi lesz, ha ez esetleg végleg így marad? Aztán persze igazi madaratfogatós eufória öntött el amikor még anélkül, hogy bármit is éreztem volna, egyszercsak integetni kezdtek felém a lábujjaim. Hanem mire teljesen kiment az érzéstelenítő hatása és megtudtam mitől döglik a légy, vagyis mitől is akart megkímélni eddig az az áldott jó aneszteziológus,  már szinte boldog nosztalgiával sírtam vissza az eggyel előbbi állapotot.  


Rövidesen azonban összevont támadás bontakozott ki Másik Csilla ellenében. Megjelent valaki a fájdalomcsillapító injekcióval és a hírrel, hogy pár órán belül mehetek haza, aztán felhívott hitves, hogy négyre itt van értem, aztán egy ismeretlenül is nagyon kedves, idős önkéntes néni ült le mellém egy jóízűt beszélgetni, aztán kicsit később egy másik nem kevésbe kedves és ismeretlen lépett be megkérdezni, hogy hozhat-e egy kávét nekem, mert addigra a morfin már szemmel láthatóan lebitangolt. Azért annyira mégsem, mert miután magamra maradtam a forró itókával, nem bírtam megállni, hogy két hörpintés között ne nyerítsek bele önkéntelenül is a fertőtlenítő szagú ájerbe ezen sorok olvastán:


"Aznap este a saját pályánkon játszottunk, így a luberoni szabályok voltak érvényben:

1. Az ital nélkül játszókat diszkvalifikálják. 
2. Az ösztönző csalás megengedett.
3. A cochonnet-től* való távolság megállapításakor kötelező a vita. Senki szava sem döntő.
4. Ha nincs egyértelmű nyertes, sötétedésig tart a játék. Sötétedés után vakon folytatódik, amíg zseblámpfénynél döntés nem születik, vagy a cochonnet elvész."       (Peter Mayle: Egy év Provence-ban)

* ez a pétanque-nál az elsőként eldobott, senkihez sem tartozó golyó neve. 

Két napja már itthon barátkoznak csizmus és a lábam. A szó nem csak absztrakt értelmében véve hányattatott -ezért nem is részletezném- soirée de retour és egy kanapén átszundított éjszaka után, az enyéim gondoskodásától meg a barátaim bátorításától felvértezve szerdán reggel kitessékeltem Másik Csillát, aki köszönés nélkül távozott és rámcsukta az ajtót. Úgy tűnik, hogy kulcsot elfelejtett magával vinni. Ahogyan az imént fogalmazta meg egyik barátném az emiljében igen találóan: ráléptem ráfeküdtem a gyógyulás útjára. A kezem ügyében, ha nem a lábpótlékok, vagy a laptop, akkor immár a Még mindig Provence.

Ajándék

ez a nap. Azoknak az igazgyöngyöknek egyik becses példánya, amik azontúl, hogy barátnénk szívderítő írásával ébresztgetnek, langymeleg napsütéssel igyekeznek feledtetni egy időre csip-csup gondjainkat, és a tényt, hogy bizony oda a nyár, s az idő rohanó szekere az őszben vágtat már. Feledem hát én is a bicebócaságomat, a holnapi sorsdöntő MRI vizsgálatot, Noémi szintén sebészre váró nagylábujját, és letelepszem a nyugágyra egyet napfürdőzni. A múlt heti monszun után olyan jó végre érezni is, hogy nem csak a felhők fölött kék az ég. A napsugár érintése már nem perzselő csókkal ér fel, mint két hónapja Cavalaire-ben, hanem egy jóreggelt puszi gyengédségével szeretget. Megadom magam. A szememmel még azért egy jó ízűt legelészek a  bordó muskátlimból és a kis rózsaszín begóniámból. A távolban most veszem csak észre a karmester módjára hajladozó, "őszülő" nyírfát, aki nekem inti éppen, hogy hátradőlhetek. Nagyon egyben van most minden. Vagy majdnem. A teljesség majd ezekkel a mondatokkal érkezik el mára:


"Hol van a tenger, Dolna? - kérdezte bennem apám örökre elnémult hangja. - "Hol van a tenger? Ahol hiszed..."  (Szabó Magda: Ókút)

Pihi

  
Kényszerű. Hiába no, nincs mit tenni, fejet kell hajtani a tények előtt és elfogadni, hogy a test már nem tudja mindig követni a lélek szertelen bár boldog szárnyalásait és ha úgy gondolja, hát benyújtja a számlát.  Nekem 10 napja nyújtotta be,  amikor szó szerint sikerült inamszakadtáig táncolnom a 25 éves egyébként fergetegesre és frenetikusra sikerült érettségi találkozómon. Állítom, hogy eddig én még soha ilyen szívbőljövően, felszabadultan és önfeledten nem mulattam, még magamat is sikerült jól meglepnem vele. Az Achilles inamat mindenképpen, ő ugyanis anélkül, hogy erről velem előzetesen egyeztetett volna, fogta magát és elszakadt.

Sántikálva, ballábamat húzva érkeztem vissza Waterloo-ba és később az orvosnál szembesültem azzal, amit már sejtettem: hetekre mozgáskorlátozottá váltam. Ez így, ha belegondolsz nem hangzik túl jól, de ha továbbpörgeted magadban rájössz, hogy milyen óriási a különbség a között, hogy hetekre és mondjuk a között, hogy örökre. Persze arról szó sem volt, hogy én aztán nem kámpicsorodtam volna el, mert dehogynem, nagyon is, főleg amikor sorra nekiálltam lemondani a pilates-t, a tai-chi-t, a főzőtanfolyamot és a megbeszélést az önkéntes munkával kapcsolatban, vagy amikor ráébredtem, hogy az idei szelídgesztenye szüretre is keresztet vethetek, az avarillatú őszi sétákkal egyetemben.  Már éppen arra készültem, hogy dagonyázó malacka módjára alaposan meghempergőzöm az önsajnálat langyi pocsolyájában, amikor szívbéli barátném sugallatára és a legjobbkor érkező bíztató szavainak folyományaként valaki felgyújtott odabent egy rózsaszínű villanykörtét "átmeneti állapot" felirattal és kijózanított. 

Azóta böcsülettel pihenek és egy jó időre félretettem az apukámtól megörökölt mondást miszerint "Ami nincs a fejben legyen a lábban". Ülve vasalok (ennyi házi munka azért kell a lelki békémhez) és ülve sütöm a palacsintákat vagy süttetem őket Noémivel (mert ugye lehet palacsinta nélkül élni, de minek), viszont most egy darabig nem sertepertélek kényszeresen szeretteim meg a háztartás körül, inkább hagyom, hogy hadd sertepertéljenek ők én körülöttem. Azért nem ment ez rögtön elsőre, ahhoz alighanem pillanatragasztót kellett volna kenni a hátsómra, de amikor hitves azzal az édes, szelíden szomorkás  és lefegyverző tekintetével, és a hangjában némi szemrehányással megkérdezte, hogy "Ugye meg akarsz gyógyulni?", na akkor és ott az én majtényi síkomnak számító konyhakövön végleg letettem a fegyvert és a kukazsákot és nem kapálóztam tovább a sorsom ellen. 

Inkább olvasok. Sokat és sokfélét. Majd legközelebb elmesélem miket. Meg firkálok. Meg társasjátékozom, persze nem twistert, csak olyat, amit féllábbal is lehet. Tegnap éppen Metro-t. Meg elhatároztam, hogy felmelegítek egy régi se veled-se nélküled kapcsolatot. Szeretnék adni még egy esélyt a francia nyelvtannak. Meg hallgatom a rádiót. Tegnap egy Bereményi Gézával készült Lang-Falusi riport gondoskodott a jókedély-tartályom utántöltéséről. Éppen jókor, mert reggel a dokim belepillantván az ultrahangos lábvizsgálat eredményébe megjegyezte, "Lehet, hogy mégis érdemesebb lenne megoperálni, de ezt majd megmondja egy specialista". Szóval most éppen az ortopédus verdiktjére várok. Szorítsatok nekem, hogy olyan döntés szülessen, ami a lehető legjobb a lábamnak, mert én a 26 éves érettségi találkozón is  szeretnék mulatni ám! Jó, jó, naná, hogy kisebb elánnal...